Az Eucharisztia a legnagyobb a szentségek közül, mert míg a többi szentségben Krisztus szent ereje hat, addig az Eucharisztiában Ő maga van személyesen jelen, mégpedig istenségével és emberségével, testtel és lélekkel, húsával és vérével. Jézus Krisztus, mint Isten, természetesen mindenütt jelen van a világban, hiszen Isten mindenütt jelenvaló. Ebben a szentségben azonban egészen megkapjuk Krisztust, az embert is. Krisztusnak az Eucharisztiában való jelenléte pedig nem csak szimbolikus, hanem valóságos, igazi és lényegi, úgy ahogy azt a Tridenti Zsinat tanítja (DS 1651).
A valóságos jelenlét
Krisztus húsának és vérének ezt a szentségét kafarnaumi beszédében ígérte meg és az utolsó vacsorában alapította meg. A Szent Eucharisztiát megígérő beszédet Szent János apostol evangéliumának 6. fejezetében hagyta ránk. Az sem mellékes körülmény, hogy e beszéd elhangzása előtti napon történt a kenyérszaporítás csodája és Krisztus vízen való járása. Az első csodában azt mutatta meg Krisztus, hogy hatalma van az anyag fölött, és különösen a kenyérrel tud csodát művelni. Azzal pedig, hogy vízen járva közeledett az apostolok felé, azt akarta kifejezni, hogy neki lehetősége van arra, hogy titokzatos módon jöjjön hozzánk.
A Szent Eucharisztiát megígérő beszéd meghatározó szavai így hangzanak: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. Vita támadt erre a zsidók közt: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk? – mondták. Jézus megerősítette: Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon. Az én testem valóban étel s az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,51-56) Ezek a szavak annyira világosak, hogy szinte lehetetlen őket csupán szimbolikusan értelmezni. „Az én testemet enni” és „az én véremet inni” kifejezések szimbolikus értelmezésének nincsen semmi értelme. A zsidók „valakinek a testét enni” kifejezést, mint „valakit mérhetetlenül gyűlölni” értelemmel ismerték. Tehát, ha valaki Krisztusnak ezeket a szavait szimbolikusan akarja értelmezni, akkor azt kell feltételeznie, hogy ezekkel Krisztus a következőket akarta mondani: „Aki engem gyűlöl, annak örök élete lesz”, ami természetesen nyilvánvaló badarság. Bár „a vért inni” kifejezésnek a zsidóknál nem volt határozott szimbolikus jelentése, de mivel nekik törvény tiltotta bármely élőlény vérének élvezetét, egy ilyen mondás csak irtózatot válthatott ki belőlük.
A hallgatók reakciója világosan meg is mutatja, hogy ők sem szimbolikusan értelmezték Krisztus szavait, hiszen morogtak miattuk és vitatkoztak rajtuk. Igen, még Jézus tanítványai közül is akadtak, akik azt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?” (Jn 6,60)
E szentség utolsó vacsorán történt megalapításának leírását Máté, Márk, Lukács Evangéliumaiban, valamint Pál apostolnak a Korintusiakhoz küldött első levelének 11. fejezetében találjuk meg. „Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az (új) szövetségé, amelyet sokakért ki ontok a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28)
Teljesen valószínűtlen, hogy az újszövetségben négy erről szóló tudósítás maradhatott volna ránk anélkül, hogy legalább egyszer ne álljon mellette, hogy szimbolikusan értendő, ha ezt a szöveget valóban nem szó szerint kellene érteni. Éppen ellenkezőleg, Szent Pál felszólítja a korintusi keresztényeket, hogy az Úr testét válasszák el az egyszerű ételektől. „Ezért, aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét, mert, aki (méltatlanul) eszik és iszik, anélkül hogy megkülönböztetné (az Úr) testét, tulajdon ítéletét eszi és issza.” (1 Kor 11,27-29)
Titok
Jézus Krisztus valóságos jelenléte a szent Eucharisztiában nyilvánvalóan hitünk titka, pontosabban misztériuma. „Mysterium fidei” imádkozza a pap a kehely felett az átváltoztatáskor. A mi érzékeink semmit nem tudnak ebből a titokzatos jelenlétből észrevenni, mivel a kenyér és a bor összes tulajdonsága megmarad. Mikroszkopikus vizsgálatok sem tudnának semmilyen rendkívülit az átváltoztatott színeken felfedezni, mivel a kenyér és a bor tulajdonságai mikroszkopikus méretben is változatlanok maradnak. Mégis, mindezek ellenére az átváltoztatás után már nem kenyér és bor van az oltáron, hanem Krisztus teste és vére. Ahogy ezt Aquinói Szent Tamás oly csodálatosan megfogalmazta: „Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik, de a hallás rólad hittel biztosít. Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab, igéd igazánál mi van igazabb.”
Csodák
Isten néhány csodát is tett és tesz, hogy ezekkel is megerősítse gyenge hitünket. Orvieto, Lanciano, Walldürn – és még sorolhatnánk, – mind olyan csodák színhelyei voltak, ahol Isten látható módon bebizonyította, hogy valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Gondolhatunk sok szentre is, akik éveken keresztül csak a szentáldozásból táplálkoztak, mint például Szent Klaus testvér, Sziénai Szent Katalin, Limai Szent Rosa, Katharina Emmerich és a 1960-as évek elején meghalt Neumann Teréz. Ő hosszú ideig állt orvosi megfigyelés alatt, így bármilyen csalás lehetősége ki van zárva. Mégis, e csodák ellenére inkább Szent IX. Lajos, francia király szavait szívleljük meg, aki azt mondta: „Ha Krisztus az átváltoztatásnál csodát tenne, és Krisztus teste szemmel láthatóvá válna, én csukva tartanám szememet, hogy a hit érdemét ne veszítsem el.”
A jelenlét módja
Krisztus e szentségben való jelenlétének módja is titokzatos. Mind külön a kenyér, mind külön a bor színe alatt az egész Krisztus van jelen testével és vérével. Akkor is, ha az ostyák eltörnek, minden kis részecskében az egész Krisztus lesz megint jelen. Ezért nem játszik semmilyen szerepet a szentáldozásnál, hogy valaki egy egész vagy csak egy fél, egy nagy vagy egy kis ostyát kap. Mivel Krisztus az ostyában testével és vérével is jelen van, az sem szükséges, hogy a kehelyből mindannyian áldozzanak. Ezért az is issza Krisztus vérét, aki csak a kenyér színét kapja! Krisztus jelenléte addig tart, amíg a kenyér és bor alakja megmarad. A szentáldozás után tehát Krisztus addig marad nálunk, amíg a kenyér alakja fel nem oldódott.
A szentáldozás
Ebben a szentségben Krisztus valódi ételként adja magát nekünk. Az Eucharisztia ezért a szeretet szentsége. Krisztus nem csak valamit akart magából nekünk adni, hanem saját magát akarta nekünk ajándékozni.
A szentáldozás a legbensőségesebben köt össze bennünket Krisztussal, és ezzel újjászületésünket idézi elő benne, amit Szent Ágoston csodálatosan fejezett ki a következő szavakkal: „Én az erősek kenyere vagyok: gyarapodjál, élvezzél engem! De nem te fogsz engem átalakítani benned, mint testi étek, nem, te fogsz megváltozni bennem!” (Vallomások VII,10)
Ahogy a földi étel életben tart és növekedést ajándékoz nekünk, úgy tartja meg és gyarapítja a szentáldozás a kegyelemben való életet bennünk. Ő a természetes eszköz arra, hogy bennünket a kegyelmi életben megtartson, hiszen az Úr mondja: „Aki engem eszik, énáltalam él.” (Jn 6,58) A szentáldozás ugyanis megvéd bennünket a halálos vétkek elkövetésétől, azáltal, hogy erősen tart a kegyelmi életben. Ezért olyan fontos, hogy gyakran áldozzunk! Aki ok nélkül áldozik ritkán, üdvösségét teszi kockára. Ezért hozta az Egyház is azt a szigorú, megszegését súlyos bűnnel járó parancsot, hogy minden katolikusnak legalább egyszer egy évben – a húsvéti időben – szentáldozáshoz kell járulnia. Ez az abszolút minimum, hogy valaki még a megszentelő kegyelem állapotában maradhasson, de természetesen jobb gyakrabban áldozni.
A szentáldozás azonban nemcsak a kegyelmi állapotot őrzi meg bennünk, hanem növeli is azt. Míg a földi étel csak életünk első 20 évében okoz fejlődést, addig a természetfölötti életben való gyarapodásunk lehetősége csak halálunkkal szűnik meg, hiszen minden jó szentáldozás a kegyelemnek és üdvösségnek egy magasabb fokát adományozza nekünk.
„Ennek a szent titoknak kettős hatása van bennünk: egyrészt csökkenti a kisebb bűnök iránti hajlamot, másrészt elveszi a nagyobb bűnökbe való beleegyezésünket. Aki közületek már nem érez magában oly gyakran és oly hevesen haragra, irigységre, érzéki élvezetekre vagy más vétekre való indíttatást, az az Úr testének és vérének adjon hálát, mert e szentség ereje hat benne.” (Szent Bernát, sermo in coena Dom.)
Előkészület és hálaadás
Megfelelő előkészület és mély hálaadás szükséges ahhoz, hogy a szentáldozásunk igazán gyümölcsöző legyen. Annak számára, aki tudatában van egy súlyos bűnnek, a gyónás elengedhetetlen az előkészülethez. Az Úr teste iránti tiszteletből az Egyház a szentáldozás előtt böjtöt ír elő. XII. Pius pápa alatt érvényes előírások szerint a szentáldozás előtti három órában szilárd ételt és alkoholtartalmú italt, és az utolsó órában folyadékot nem szabad magunkhoz venni. Tiszta víz és orvosság azonban nem töri meg ezt az eucharisztikus böjtölést.
Végül legalább pár perces imával a mise előtt külön is fel kell ennek a legszentebb szentségnek a fogadására készülni. Az előkészületet lehet könyvből való imával, de még jobban saját szavainkkal elvégezni. Ebben a bűneink feletti megbánás, a hit, a remény és a szeretet szándékát kell magunkban felindítani. (Aquinói Szent Tamás himnusza; Mindenszentek litániája; A hit, remény, szeretet felindítása stb.) A szentáldozás után meg kell próbálni legalább 10 percig az Úrnál maradni, mivel bennünk való jelenléte körülbelül ennyi ideig tart. Köszönjük meg az Úrnak eljöttét, beszéljünk vele és adjuk Neki elő kéréseinket. Biztosan soha máskor nincs olyan pillanat, amikor ennyire közel lehetünk hozzá.
