Pünkösdkor a Szentlélek leszállott az apostolokra, hogy megszentelődésüket teljessé tegye és megerősítse őket a rájuk váró nagy feladatok elvégzéséhez. Éppen így minden keresztény életében eljön a nap, mikor a Szentlélek ugyanezen okból reá is leszáll: ez bérmálásunk napja. A „bérmálás” kifejezés a latin „firmare” szóból származik, ami „megerősítést” jelent, mivel bérmáláskor a keresztségben kapott kegyelem erősödik meg és teljesedik ki. A Szentlélek, melyet már a kereszteléskor megkaptunk, a bérmáláskor új módon száll le ránk: ekkor hitünk megerősödéséhez és bátor megvallásához nyújt segítséget.
Ezt a hatást nagyon jól megfigyelhetjük az apostolok életében. Pünkösd előtt bátortalanok és riadtak voltak, utána azonban bátran előléptek és nem féltek többé semmitől. Sőt, még örültek is, mikor a főtanács megfenyítette őket, „mivel méltóknak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek”. (ApCsel 5,41) Péter, aki Mesterét előzőleg félelemből megtagadta, most bátran előlépett és nem félt attól sem, hogy kellemetlen igazságokat vágjon a zsidók arcába: „Megtagadtátok a szentet és igazat. Egy gyilkos szabadon bocsátását kértétek, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban föltámasztotta őt holtából.” (ApCsel 3,14)
A bérmálásnak bennünk is ugyanezt a hatást kell kifejtenie. A keresztségben Isten gyermekei lettünk. De mint a gyermeknél, ugyanúgy a megkereszteltnél is gyengén működik a kegyelem. A bérmálás erőt ad ennek az életnek, és ezért mintegy lelki felnőtté válásunknak felel meg. Az újszülött gyermeknek még nem kell harcolnia. Mihelyt azonban felébred értelme és a család védett köréből kilép a nyilvános életbe, lelki harcai is megkezdődnek. Ettől kezdve meg kell vallania hitét a többiek előtt és ellen kell állania a bűn csábításainak. Mindehhez az erőt a bérmálás szentségéből kell megkapnia. Ezért kell a bérmálás szentségét körülbelül a hetedik és tizenkettedik életéve között minden fiatalnak megkapnia, hogy a pubertáskor küzdelmeiben már segítségükre legyen e szentség ereje.
A Szentlélek, amint azt az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, még rendkívüli képességekkel is – mint például a nyelveken való beszéd vagy a csodák véghezvitelének adománya – felruházta az apostolokat és másokat is. Isten az első időkben gyakorta adott ilyen karizmatikus adományokat az Egyházhoz tartozóknak, hogy általuk a kereszténység igaz voltát megmutassa és a hit gyors terjedését elősegítse. Később azonban e különleges képességeknek adományozása szinte teljesen megszűnt, olyannyira, hogy ilyesmi manapság már csak a legritkább esetben fordul elő. Ezért nagyon veszélyes ezeket az adományokat egyéni kezdeményezésre újraéleszteni akarni. Ezeket az ajándékokat a Szentlélek vagy megadja vagy nem, de saját kívánságra nem lehet őket megkapni. „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől valók-e”, figyelmeztet már Szent János is első levelében. (1 Jn 4,1)
Ahogy a keresztelés, úgy a bérmálás is kitörölhetetlen nyomot hagy lelkünkben. Ha az olajat le is töröljük homlokunkról, a lélek örökké magán viseli Krisztus pecsétjét. Ez a bélyeg bizonyos fokig feljogosít bennünket minden más kegyelemre is, amelyre szükségünk van, hogy a lelki harcban megálljuk helyünket. Ezért nagy felelőtlenség a bérmálás szentségéről lemondani. Gondoljunk bátortalanságunkban vagy az emberektől való félelmünkben mindig erre a bélyegre, amely belevésődött lelkünkbe, és kérjük a Szentlélek segítségét, amelynek birtokában mindenre képesek leszünk. „Hiszen” – ahogy Szent Pál írja – „Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyelld tehát az Urunk mellett szóló tanúságtételt.” (2 Tim 1,7)
A bérmálás rítusa
A bérmálás rítusa abból áll, hogy a püspök a bérmálandók fejére teszi jobb kezét, miközben homlokukra krizmával keresztet ír és e szavakat mondja: „Signo te signo crucis et confirmo te chrismate salutis in nómine Patris et Filii et Spíritus Sancti. – Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítelek az üdvösség krizmájával az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.”
A kereszttel való megjelölés a hit rettenthetetlen megvallását jelenti, amely minden megbérmált keresztény kötelessége. Ahogy a katonák csapatjelüket nyíltan és nem elrejtve viselik, úgy kell a keresztényeknek szégyenkezés helyett a kereszt jelét homlokukon viselnie. Mindig Krisztus szavaira kell gondolnunk, mint legfőbb figyelmeztetésre: „Aki szégyell engem és az én szavaimat e hűtlen, bűnös nemzedék előtt, azt z Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8,28)
Az olaj a küzdelem jele, mivel az ókorban a harcosok küzdelem előtt olajjal kenték be magukat, hogy tagjaik csúszósak legyenek, s az ellenség ne tudjon fogást találni rajtuk. Gyakran elfelejtjük, hogy keresztény életünkben a gonosz lélekkel való küzdelem is jelen van. A bérmálás alkalmassá tesz bennünket a szellemi harcra a Sátán ellen. Az olaj azonban „az öröm olaja – oleum laetitae” (Zsolt 44) is, hiszen örülnünk kell azért, hogy Krisztusért és Isten országáért harcolhatunk. A megkenést követő arcul legyintés nem tartozik a rítus lényeges elemei közé. Ez azoknak az üldöztetéseknek és megaláztatásoknak a szimbóluma, amit a keresztényeknek hitük miatt kell elszenvedniük, „hiszen mindaz, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban, üldözést szenved”. (2 Tim 3,12)De mivel nekünk mindezek ellenére meg kell őriznünk belső békénket és nyugalmunkat, a püspök az arcul legyintést e szavakkal kíséri: „Pax tecum – Béke legyen veled.”