A PAPSZENTELÉS
Az újszövetségben csak egyetlen pap létezik: a mi Urunk Jézus Krisztus. „Azonkívül akkor (az ószövetség idejében) nagy számban voltak papok, mivel halandók lévén nem maradhattak meg tisztségükben. Ő (Jézus Krisztus) azonban örökre megmarad, és papsága örökké tart.” (Zsid 7,23-25) Az ószövetségben tehát sok pap volt, a kereszténységben azonban már nem, hiszen hiába van sok katolikus pap, papságuk nem önálló, hanem csak része Krisztus örök főpapságának. A papi karakter, mely a papszenteléskor a felszentelt lelkébe ivódik, őt Krisztussal, mint főpappal teszi hasonlatossá, és olyan eszközzé, mely által Krisztus tovább végzi papi tevékenységét. Jézus Krisztus tehát mennybemenetele után nemcsak az Eucharisztia szentségében van jelen közöttünk, hanem bizonyos fokig a papban is, aki Őt helyettesíti. A pap, úgy mond, második Krisztus, aki Krisztus földi életét folytatja, és Krisztus által cselekszik. Hiszen végülis Krisztus maga az, aki keresztel, bűnöket bocsát meg, és a szentmisét, a papi hivatás legfenségesebb aktusát bemutatja.
Vianney Szent János, az arsi szent plébános katekizmusában ezt írja: „Mi a pap? Egy ember, aki Istent helyettesíti, olyan ember, aki Isten összes teljhatalmával fel van ruházva.” „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg.” (Jn 20,21) Ha a pap megbocsátja a bűnöket, nem azt mondja: „Isten bocsásson meg neked”, hanem ezt: „Én feloldozlak.” Az átváltoztatásnál nem azt mondja: „Ez a mi Urunk Teste”, hanem ezt: „Ez az én testem.” Szent Bernát mondja, hogy mi mindent Márián keresztül kaptunk; de azt is mondhatjuk, hogy mindent a pap által kapunk; valóban minden boldogságot, minden kegyelmet, minden égi ajándékot.
A papszentelés rítusa
A papszentelés lényeges cselekménye a püspöki kézrátétel. A szentség formája a szentelési prefáció, amit a püspök a kézrátétel után imádkozik el. Már a Szentírásban világosan látjuk, hogy az apostolok kézrátétellel és imádsággal végezték a papszentelést. Az első diakónusok felszentelése így történt: „Ezeket az apostolokhoz kísérték, azok pedig imádság közben rájuk tették kezüket.” (ApCsel 6,6)
A papszentelés többi szertartása ugyan nem szükséges e szentség érvényességéhez, ezek csak szentelmények, de egyrészt kiválóan alkalmasak a papság lényegének megértéséhez, másrészt a felszenteltnek kegyelmi segítséget adnak. E szertartások fontosabb részei a kezek megkenése, a kehely és paténa átnyújtása, és a szentelési ima végén történő újbóli kézrátétel a gyónási hatalom átadásával.
A pap kezeinek megkenése elsősorban az általa majd adandó áldásra való tekintettel történik. A püspök ezalatt ezt mondja: „Áldott legyen, amit ezek a kezek megáldanak, szent legyen, amit megszentelnek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.”
A kezek megkenése után a püspök a felszenteltnek átnyújt egy borral és vízzel töltött kelyhet, valamint egy paténát ostyával, miközben ezt mondja: „Vedd a hatalmat az Istennek szóló áldozat és szentmise bemutatásához mind az élők, mind a megholtak javára.” Ezek a szavak nagyon szépen kifejezik, hogy a szentmiseáldozat bemutatásához az áldozónak hatalomra, felhatalmazásra van szüksége, melyet a pap éppen papszentelésekor kap meg.
A mise végén a püspök minden felszenteltre még egyszer ráteszi kezét, hogy nekik a gyónási hatalmat azokkal a szavakkal adja át, melyekkel maga Krisztus adta az apostoloknak a bűnök bocsánatára szóló hatalmat: „Vedd a Szentlelket, akiknek megbocsátod bűneit, azoknak meg vannak bocsátva, és akiknek megtartod, azoknak meg vannak tartva.”
A különböző egyházi rendfokozatok
A papszentelést hat rendfokozat előzi meg. A négy alacsonyabb felszentelés ostiáriussá (ajtónállóvá), lectorrá (felolvasóvá), exorcistává (gonosz lélek kiűzőjévé) és akolitussá (gyertyavivővé) – szigorúan véve nem tartozik a papság szentségéhez, hanem csak szentelmény, melyeket eredetileg az Egyház a különböző feladatok ellátására rendelt el. Valószínűleg a szubdiakónus (alszerpap) felszentelése is csak egyházi és nem isteni eredetű, nagyobb kötelezettségei miatt azonban már a magasabb rendfokozatok közé tartozik. Valóban ez a fokozat jelenti a döntő lépést a papszenteléshez, hiszen a felszentelendő ekkor kötelezi el magát az egész életre szóló cölibátus és zsolozsmaimádság mellett. Az alacsonyabb szentelési fokozatokkal a szeminarista lelke fokról fokra készül fel a valóban szentségi felszentelésekre, ezért olyan sajnálatos, hogy az új szertartásrendben, azzal az indokkal, hogy ezek csak szentelmények, e fokozatokat elhagyták.
A szerpap (diakónus) szentelése már minden bizonnyal a szentségi szentelésekhez tartozik, hisz már az apostolok idejében kiosztották, így ez a rendfokozat már eltörölhetetlen jegyet nyom a felszentelt lelkébe. A diakónus feladata a prédikálás és a szentségek kiszolgáltatásánál való segédkezés. Az ünnepi misében ő énekli az evangéliumot és a kehely felajánlásában is részt vesz. A pap megbízásából már ünnepélyes keresztelőt tart, áldoztatja a híveket és temet is.
A papi hatalom teljességét a püspökszentelés adja meg. A szent Eucharisztiával kapcsolatban a püspöknek ugyan nincs nagyobb hatalma, mint a papnak, de csak neki van felhatalmazása a bérmálásra és a felszentelések (szent olajok, kehely, templom stb.) végrehajtására. Ha megyéspüspök, akkor ő egyházmegyéjének feje, első pásztora és tanítója, akinek a többi pap, mint az ő segítője, alá van rendelve.
A cölibátus
A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust.
Melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják? Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (vö. 1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30)
Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. A pap második Krisztus, aki Krisztus nőtlen volt. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye!
Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak.
A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Missziós atyák mesélték, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie.
A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete folyamatos áldozatból és önmegtagadásból áll.
A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget.
Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.
A hivatások
A papszentelés szentsége életfontosságú az Egyház számára, hiszen pap nélkül sem szentmiseáldozat, sem a többi szentség nem létezik. Pap és püspök nélkül nincs, aki a híveket vezesse és tanítsa. Az Egyház papok nélkül megszűnne létezni. Talán ez a tény az, ami megmagyarázza azt a gyűlöletet, amivel manapság az igazi papok ellen harcolnak. Ezért kell a papi hivatásokért és a papok megszentelődéséért mondott imádságnak mindig legfontosabb imaszándékunknak lennie, ahogy ezt egyébként maga az Úr is meghagyta nekünk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Lk 10,2)