A betegek kenetének szentsége úgy viszonyul a gyónáshoz, ahogy a bérmálás a keresztséghez: amiként a bérmálás a keresztségben megalapozottakat tökéletesíti, úgy egészíti ki a betegek kenete a gyónás szentségét. E szentség gyakorta használt nevén „utolsó kenet”, nem szabad úgy értelmeznünk, mintha e szentség vétele után a megkentnek biztosan meg kellene halnia, hiszen e szentség egyik hatása éppen a beteg állapotának javulása. Ez a tévhit sajnos oda vezetett, hogy a betegek kenetét sokan a legutolsó pillanatra halasztják, holott az utolsó kenet névnek elsősorban liturgikus jelentése van, és azt fejezi ki, hogy a többi szentség mind megelőzi. Ezenkívül ez a szentség főleg a haláltusa idejére ad kegyelmet és ezért az utolsó helyen áll azoknak a szentségeknek a sorában, melyek az ember egyéni tökéletességének elérésére szolgálnak. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy e szentség vétele a halál beálltát meggyorsítja.
A Tridenti Zsinat tanítása szerint a betegek kenetét Jézus Krisztus alapította és Jakab apostol tette közzé. Jakab apostol levelében olvassuk: „Beteg valaki köztetek? Hívassa az egyház előjáróit. Imádkozzanak fölötte s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-16)
A betegek kenetének külső formája
A betegek kenetének anyaga olyan olaj, melyet a püspök nagycsütörtökön szentel meg. A teológusok hagyományos véleménye szerint e célra csak olívaolajat szabad használni. A pap ezzel az olajjal keni meg a beteg öt érzékszervét, azaz szemét, fülét, orrát, ajkát, kezét és lábát. Mind az öt érzék megkenése nagyon szépen kifejezi, hogy az ember érzékei által követi el bűneit, és ezért szüksége van az Úr általi gyógyulásra és megbocsátásra. Ez a megkenés azonban, ha valamilyen nyomós okból nem oldható meg, el is hagyható. Végső esetben a szentség érvényességéhez elegendő egy egyszeri megkenés is, mely általában a homlok megkenéséből áll. A megkenés közben a pap a következő szavakat mondja: „E szent kenet által és jótékony irgalmával bocsássa meg neked az Úr, amit látással, hallással, szaglással, ízleléssel és tapintással vétettél. Ámen.”
A betegek kenetének a hatása
Mint minden szentség, a betegek kenetének szentsége is növeli a megszentelő kegyelmet. Azonban a különleges hatásai közül hármat külön is ki kell emelni.
A betegnek lelki megkönnyebbülést szerez és megerősíti őt a szenvedések elviselésében és a kísértések leküzdésében. A haldoklót különösen a haláltusa győzedelmes megvívásában erősíti meg. Könnyen belátható okokból a rossz lélek éppen az utolsó órában gyötri meg legjobban az embert, hogy utoljára még bűnre csábítsa. Emiatt lesznek sokan türelmetlenek, telve a haláltól és Isten ítélőszékétől való félelemmel és ezért kísért meg sokakat a kétségbeesés. Ezekben a kínokban segít az utolsó kenet, hogy a beteg szenvedéseit türelmesebben elviselje és Isten irgalmában való teljes bizalommal megnyugodjon Isten akaratában.
A betegek kenete a bűnök bocsánatát is megadja: „és ha bűnökben van, bocsánatot nyer”, olvassuk Jakab levelében. Mivel a betegnek e szentség fogadásakor a kegyelem állapotában kell lennie, a betegek kenete csak a bocsánatos bűnöket bocsátja meg. Aki súlyos bűnt követett el, annak előbb meg kell gyónnia. Abban az esetben azonban, ha a beteg már nincs olyan állapotban, hogy gyónni tudna, az utolsó kenet a súlyos bűnök alól is feloldoz, ha a beteg legalább tökéletlen bánatot érez miattuk. Ezért ez a szentség egy haldokló számára, aki már elvesztette az öntudatát, az utolsó mentődeszkát jelentheti. Természetesen, ha a beteg nem hal meg, súlyos bűnét később mindenképpen meg kell gyónnia.
A testi gyógyulás is egyike az utolsó kenet hatásainak. Ez azonban csak akkor következik be, ha Isten úgy látja, hogy a betegség enyhülése a beteg lelki üdvösségét szolgálja. Mivel azonban egy hosszú élet nem mindig használ lelkünk üdvének, ezzel a hatással nem lehet mindig számolni. Egy korai halál sokszor Isten irgalma, hiszen sokan később elrontják a jót, amit korábban cselekedtek. Ezért mondja a Bölcsesség könyve az igazak korai haláláról: „Elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét.” (Bölcs 4,7-17)
A betegek kenetének kiszolgáltatója és fogadója
Az utolsó kenet kiszolgáltatója csak pap lehet. Se laikus, se diakónus nem tudja ezt a szentséget érvényesen kiszolgáltatni. A betegek kenetének szentségét csak súlyos betegség vagy sérülés esetén lehet kiszolgáltatni, azaz csak olyankor, ha életveszély áll fenn. Jakab apostol kifejezése: „beteg valaki köztetek” minden bizonnyal súlyos betegségre vonatkozott, és a tény, hogy a papot „hívatni” kell, szintén azt tételezi fel, hogy a beteg már nincs abban az állapotban, hogy maga menjen el a paphoz. Ezért egészségesek vagy olyanok, akik csak veszélytelen betegségben szenvednek, nem kaphatják meg érvényesen ezt a szentséget. Valamelyes kivételt jelenthet az öregkori gyengeség, mert az öregség, ahogy mondani szokás, maga is betegség. Bár e szentség vételének feltétele súlyos betegséghez van kötve, ez még sem jelentheti azt, hogy a betegségnek olyan előrehaladottnak kell lennie, hogy a halál bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Annak, aki súlyos betegségben szenved, kérnie kell e szentség kiszolgáltatását, még akkor is, ha a halál csak néhány hét vagy hónap múlva várható. Elsősorban azért, mert a betegek kenete biztosan gyümölcsözőbb, ha a beteg teljes öntudattal és megfelelő áhítattal fogadja, mintha utolsó pillanatában vagy már öntudatlanul kapja.
Különösen a hozzátartozóknak kell megszívlelniük, hogy súlyos betegség esetén időben gondoskodjanak arról, hogy beteg rokonuk az utolsó kenetet megkapja. Nem tanúskodik szilárd hitről, ha a hozzátartozók azzal érvelnek, hogy „nem akarták a beteget megijeszteni”. A valódi felebaráti szeretet megköveteli, hogy a halálos beteget felvilágosítsák állapotáról, hogy felkészülhessen a halálra és ne ringassa magát illúziókban.
Az utolsó kenetet normális esetben a gyónás előzi meg, amennyiben a beteg még képes erre, utána pedig az áldozás követi, mely a haldokló számára „útravalót” jelent, mert ekkor az Úr testének vétele az örök létbe vezető útra készíti fel őt. Végezetül a pap az apostoli áldást adja a betegnek, mely a halál órájában teljes búcsút szerez a betegnek. Ezeken a szép rítusokon lehet megcsodálni, mily szerető gondoskodással veszi körül az Egyház haldokló gyermekeit, és hogyan igyekszik megadni nekik mindent, mely életük legfontosabb órájában, a halál pillanatában segítségükre van.
