Újra megtalálni az Embert
Ft. Simon Gábor atya
„Boldog voltam, mikor azt mondották nekem: fölmegyünk az Úr házába. Íme, már itt is áll a lábunk kapuidban, ó, Jeruzsálem.”
(121. zsoltár)
Úrjövet idejét éljük, az adventet ünnepeljük. Lelkünk kapuját kitárjuk a közelgő Üdvözítő előtt, hiszen a karácsony a megtestesülésre való rácsodálkozás, az emberré lett Isten ünnepe. Áhítattal vegyes megdöbbenés vesz erőt rajtunk, amikor a jászolban fekvő Kisdedben a világmindenség Teremtőjét szemléljük. Az egyszerű istállóban leborulva valljuk meg az Örökkévalót és a Halhatatlant, aki egyúttal valóságos ember is. A megtestesülés csodáját véges elménkkel befogadni nem lehet, mégis vágyunk megközelíteni a szent misztériumot. A titok kapuját kitáró kérdésünk most mégsem a végtelenre, hanem a szemlélhető végesre irányul: „Mi az ember? Mit jelent embernek lenni?”
A 20. század hajnalán a New York Times pályázatot hirdetett annak a kérdésnek matematikai úton történő megválaszolására, hogy mennyit is ér egy ember. A kor legkiválóbb tudósai hosszasan osztottak-szoroztak, patikamérlegen kiszámolták, hogy egy középkorú ember testében mennyi a csont, a hús a foszfor, stb. A precízen kikalkulált végeredmény 1 dollár lett. A 21. században sem vált idejét múlttá ez az alapvető kérdés: „Vajon mi az ember, és mennyit is ér léte, élete?” Mi még abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ismerhettük még a régi öregeket, az ő meghitt, és mégis kemény életüket és világukat. Jól tudjuk azt is, hogy nagyszüleink, dédszülein generációja információk szintjén sokkal kevesebbet tudott a minket körülvevő világról, hiszen a mai általános iskolás gyermek sokkal jobban meg van talpalva a biológia, fizika, kémia és a matematika területén. Mégis irigyeljük eleinket, hiszen információáradat ide vagy oda: emberségünk lényegét egyre kevesebben értik már. Ha magunk elé állítjuk a „modern kor Európájának” tipikus lakóját, akkor elborzasztó kép tárul a szemünk elé: egy identitás nélküli, önmagát már talán keresni sem akaró, emberi büszkeség és méltóság híján lévő, testben és lélekben elzsírosodott, puhatestű, képlékeny lénnyel szembesülünk. Döbbenetünkből és undorunkból felocsúdva azonban helyet kaphat szívünkben a szánalom és a sajnálat is.
Szemléltessük a „modern európai ember” nyomorult helyzetét egy hétköznapi példával! Képzeljük el, hogy buszra szállva egy kedves ismerősünkkel találkozunk. Feltesszük neki a kérdést: „Hová tartasz?” Az ismerősünk pedig megvonja a vállát, és csak annyit mond: „Fogalmam sincs.” Mi tovább kérdezünk: „De hát honnét indultál?” A válasz ugyanaz: „Fogalma sincs.” Bárki közülünk egy ilyen helyzetbe kerülve azonnal úgy érezné, hogy a buszon lévő kedves ismerőst a következő megállónál azonnal le kell szállítani, hiszen aki nem tudja, hogy honnét indult és hová tart, súlyos mentális zavarral küzd, és csakhamar ön- és közveszélyessé válhat. A magát műveltnek nevező Európa ebben a szindrómában szenved. Emberek élnek le 50-80 évet olyan módon, hogy fel sem teszik már a kérdést: „Honnét jöttem, miért élek ezen a világon, és mi a célja létemnek.” Az emberiség bukásának ez a tragédiája megkezdődött már a világ teremtésekor, az első ember szánalmas gőgjének és önhittségének deklarálásával. A reneszánsz dekadenciájában, a nominalista filozófia relativizmusában aztán újra színre lép az „önmagára büszke ember”, zabolátlan lakomájához asztalt terített a protestáns „hitújítás”, véres intronizációja pedig az úgynevezett „felvilágosodásban” nyerte el teljességét. Minden mindennel összefügg: a felvilágosodás filozófiája Luther Márton köpenyéből bújt elő, ennek gyökere pedig az objektív igazság nominalista megkérdőjelezésében, a rendezettség elvének teljes elvetésében keresendő. Mindennek folyományaként egy olyan ember lép színre a 18. században, aki már Isten nélkül akarta definiálni önmagát és ember-voltát. Az emberi létnek egy olyan torz formáját sikerült megalkotni, amelynek nincsen múltja, és így nem lesz jövője sem. A 20. században aztán lehull mindenféle lepel, a sátán nyíltan színt vall: egyenesen az embert akarta Isten trónjára ültetni, leplezetlenül, szinte provokatívan. Az emberiség eddigi legsötétebb százada két hamis baloldali ideológiájában az állat szintjére alacsonyította az embert: míg az egyikben (kommunizmus) csupán egy lélek nélküli termelő állttá vált, addig a másikban (nemzetszocializmus) egy tenyésztendő, csupán biológikummal rendelkező lénnyé. Mára korunk embere mindennemű magasabb rendű eszmétől megundorodva a dekadenciában próbálja fellelni önmagát, amelyet büszkén liberalizmusnak nevez. E beteg eszme „a szabadság nevében” megalkotta önnön rabságának új dogmáit: „Mindent újra felfedezni, mindent megkérdőjelezni, önmagunk véges voltát és szükségleteit kitűzni saját magunk végcéljává.”
A közelgő karácsony misztériuma minket is újra-gondolásra hív meg, de egy másfajta revízióra: az alázatos megtérés, az Istenhez és önnön emberségünk hiteles képéhez való visszatérés megújulására. Amikor a jászolban fekvő Kisdedet, mint valóságos Embert szemléljük, legelőször is saját ember-voltunkra kell rácsodálkoznunk. Pietrelciani Szent Pió, az egyszerű kapucinus szerzetes és korunk nagy misztikusa ilyen módon definiálta az embert: „Misztérium vagyok saját magam számára.” Descartes, az újkor ideológusa ettől eltérően gondolkodott: „Cogito, ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok.” Érdekes módon Szent Ágoston egyházatya, az európai kultúra talán legnagyobb hatású filozófusa majd 1000 évvel Descartes előtt már kimondta ezt a mondatot, azonban egy betűvel „megtoldva”, amellyel talpra állítja a racionalizmus fejtetőn álló tévképét: „Cogitor, ergo sum. Engem kigondoltak, akartak, tehát létezem.” Egyetlen betű – két világ: a gőg és az alázat, a halál és élet harcra száll. A megváltott ember „szent gőggel” vallja meg az istentelen fennhéjázással szemben: „Méltóságomat éppen Istennek alárendelt, teremtett voltom adja.”
A megtestesülés csodájának befogadásához tehát mindenek előtt a teremtés művére kell, hogy tekintsünk. Katolikus-keresztény emberként hisszük és valljuk, hogy Isten ex nihilo, a semmiből alkotta a világot, mindennek törvényt és célt adva. Az embert képére és hasonlatosságára teremtette. Képére, hiszen az ember nem valami, hanem valaki: személy, mint maga az Isten. Értelme fényénél különbséget tud tenni jó és rossz között, személyes felelősséggel rendelkezik. Szabad akaratával igent mondhat az Igazságra és nemet a hamisságra. Minutius Felix, a korai kereszténység hitvédője megindítóan ábrázolja ezt a méltóságot Octavius című művében: „Nézzétek a teremtett világot, nézzétek a vadállatokat! Mind lefele horgasztják fejüket, és azt keresik, ami alattuk van. Az ember azonban úgy van megalkotva, hogy fejét felemelje az Istenhez, aki maga a teljesség.” Nézzünk csak amai kor emberére, aki teremtményi méltóságát eldobva, a teremtéstől elszakított virtuális világban elmerülve, okostelefonját nyomkodva lefelé horgasztja a fejét, abban próbálja keresni kiteljesedését, ami alatta van, ami emberalatti, szemben isteni hivatásával, amely emberfeletti létre hívja. Az anyagvilág, az emberi ösztönök, az ideig tartó földi dicsőség szorongó hajszolása és mohó habzsolása nem boldoggá, hanem egyre feszültebbé és depressziósabbá teszi. Az új kor emberének új vallása, új papjai vannak már: a pszichológusok, pszichiáterek egyre s egyre jelentősebb szerepet kapnak az átlagember életében, megalkotva az ember új definícióját, amelyből néhány kivételtől eltekintve már nem kap helyet az Isten és a Transzcendens. Ennek a „pszichén és evilágon túli világnak” a hiánya teszi beteggé a mai emberiséget, egyetlen gyógyszerül bajaira pedig pontosan ennek a transzcendens világnak az újra-felfedezése szolgálna. Ez a felismerés egyúttal az életszentség kapuja is: önmagunknak lenni. Fel kell fedeznünk önnön létünk struktúráját, annak prioritási szintjeit Emberi létünk ugyanis három, eltérő fontosságú szegmensből áll: egy külső rész, amelyet akár egy szakmai önéletrajban is leírhatnánk, amit a tükör mutat. Egy második szint a psziché, az érzelmek világa. Ha ezen a szinten megrekedünk, úgy éljük le életünket, hogy sohasem találkoztunk önmagunkkal. Az első szint egyik percről a másikra széttörhet: egy törés a karrierünkben, egy súlyos betegség azonnal megmutatja, hogy külső énünk csupán járulékos, és semmitérő. A pszichénk, az érzelemvilágunk pedig háborgó tengerhez hasonlít- Ha csak ezen a szinten maradunk, nagyon könnyen hajótörést szenvedhetünk. Az ember igazi lényege a harmadik szint, a belső világ, ahol kimondom: „Én vagyok. Istentől jöttem, és Istenhez megyek. A végtelen és örökkévaló Isten mér a teremtés műve előtt szeretett és akart engem. Első ajándékaként önmagamat ajándékozta nekem. Örök életének akar részesévé tenni, és már itt a földön be akar kapcsolni isteni életébe. Küldetésem, feladatom van.”
Szent Ágoston az imént idézett mondata arra világít rá, hogy az emberi élet abszolút érték: egyszeri és megismételhetetlen. Isten már a világ teremtése előtt minden emberről egy ősképet birtokolt, és ennek az ősi ideának a térben és időben való megvalósulás történik a fogantatásban. Ezért az ember igazi küldetése a harc annak elérése érdekében, hogy földi élete folyamán azzá váljon, akinek Isten megálmodta őt, nem pedig azzá, akivé a sátán lealacsonyítani akarja. A kereszteléskor ezt a szent küldetést adja az Egyház az újszülöttnek, mikor így szól a katekumenek olajával való megkenéskor: „A sátánnak való ellentmondás harcot jelent egy életre. Ehhez a harchoz ad erőt az Egyház a keresztelendők olajával: amint az ókorban is olajjal kenték meg a versenyző atlétákat, úgy keni meg az Egyház a keresztelendőt. Először a mellét, ezzel szívébe vési Krisztus keresztjének szeretetét; azután a vállát, ezzel megerősíti az élet keresztjeinek hordozására.” A keresztény ember küzdelme a sötétség hatalma ellen ma már nyílt csatatéren folyik: harcba kell szállnia a modernista kor diktatúrája ellen, melynek lényege az Istentől – és így önmagunktól – való elidegenedés. „Vedd a kereszt jelét homlokodra és szívedre, vállald a mennyei parancsok hűséges megtartását, és úgy élj, hogy ezután már Isten temploma lehess. Belépvén pedig Isten templomába fusson előled a halál, ízleld meg az örömöket, tiszteld a mindenható Atyaistent, és Jézus Krisztust, az Ő Egyszülöttjét, a mi Urunkat, aki eljövendő ítélni élőket és holtakat, és mind e világot lángokban. Ámen.” – mondja az Egyház, szintén a kereszteléskor. „Tagadd meg azt, amire születtél, és Akitől léted származik, tartsd meg a mai kor hamis dogmáit: demokrácia, sokszínűség, internacionalizmus, tolerancia! Felejtsd el, hogy honnét jöttél, és hogy ki vagy! És élj úgy, mintha nem tartoznál számadással senkinek tetteidért” – mondják az istengyűlölő „új világvallás” képviselői. Isten azonban nem gyűlöli meg az embert, és nem mond le róla…
A megtestesülés és karácsony csodája megfordítja a hitvallást. A jászolban fekvő Kisdedben a teremtő Isten kiáltja szavak nélkül: „Hiszek az emberben. Hiszek benne, akit azért hívtam meg a lét csodájába, hogy magára ölthesse a szentség fényét.” Ezt éli elénk Krisztus egész életében, akiben az Ember ősképe, prototípusa jelenik meg. Ahogyan Szent Bernát a kegyelemről szóló művében felhívja a figyelmünket: „Az Istenhez való hasonlóság elsőrendű feladat mindannyiunk számára, amelyet az értelem üllőjén, a szabad akarat kalapácsával, és Isten kegyelmének vésőjével kell kialakítanunk mindannyiunk lelkében.” Embernek lenni csodálatos dolog, hiszen maga az Örökkévaló sem szégyellt emberré válni. Embernek lenni egyúttal hatalmas kihívás és küldetés, mint ahogyan a megtestesült Isten is végigmegy az emberi élet minden szakaszán: Tudja mit jelent egy végigdolgozott nap után, izzadtan, fáradtan hazamenni, tudja, mit jelent csalódni, mit jelent elhagyatottnak lenni. Az evangélium leszebb, legmegindítóbb mozzanatai közé tartoznak azok a helyzetek, amikor az Üdvözítő könnyekre fakad halott bartája, Lázár sírjánál, vagy éppen az isteni kiválasztottság küldetéséhez hűtlenné váló zsidók pusztulásra ítélt fővárosa, Jeruzsálem felé közeledve. Az emberi könnyekben a végtelen Isten szenteli meg még az elhagyatottságot és a szenvedést is. Annyira értékes az ember Isten számára, hogy az egyházatyák szerint „ha csupán egyetlen ember élt volna a földön, Krisztus akkor is megtestesült volna, hogy megválthassa.” Nem a világegyetemért, nem a hatalmas bolygókért, hanem a kicsiny és törékeny ember hallhatatlan lelkéért született e világra a megtestesült Isten, hogy mint tiszta Áldozat a Kereszt oltárán azt megválthassa.
A 21. század kihívása tehát nem kevesebb, mint újra megtalálni az embert, újra emberivé tenni az ember, újra értékké tenni ember mivoltunkat. Újra felfedezni, hogy honnét jöttünk, mire vagyunk hivatva, és mi a végcélunk. Vajon képesek leszünk-e erre? Ha nem, akkor Európa – és benne áldott Magyar Hazánk – néhány év múlva csupán történelem lesz már. Ha igen, akkor valami teljesen új kezdődik: egy hiteles, nem ideológiákban, hanem az Emberben hívő keresztényég: abban az Emberben, aki létének középpontjaként és végcéljaként büszkén ismeri fel és vallja meg az Istent. Egyre nyilvánvalóbb, hogy 2020. karácsonya és az azt követő napok, évek nem a fenyőgallyas, mézeskalácsillatú béke idejét hozza számunkra, hanem verejtékes munkát, komoly küzdelmet, vérre menő harcot. Jelmondatunk és csatakiáltásunk legyen tehát a Szent Pápa, X. Piusz felszólítása: „Instaurare omnia in Christo!” – „Krisztusban és Krisztus által újra felfedezni, megújítani és megszentelni mindent!”