Egyesek legalább is méltánytalanságot látnak a békülékenység szellemében, a keresett, felajánlott kiengesztelődésben, főképp abban, hogy a megsértett fél, az idősebb, az előkelőbb tegye meg az első lépést. Az Úr Jézus maga vállalkozott egyik remek példázatával emez ellenvetés megcáfolására. Királyi emberről szól, kinek egyik szolgája tízezer talentummal (mintegy 15 millió tallérral) tartozott. Teljesen megfizethetetlen összeg ez egy szolgára nézve. A király meghallgatja adósának esdeklő kérését – tekintettel nagy nyomorára – királyi taglejtéssel mindent töröl, mindent feled, mindent elenged. És íme ugyane szolga, alighogy kiment Ura színe elől, szolgatársát, ki neki csekély száz pénzzel (mintegy 13 tallérral) tartozott, fojtogatni kezdi s tömlöcbe vetteti. Meghallja ezt a jóságos fejedelem. Haragra gyűl, maga elé idézi ezt az irgalmatlan szívű alattvalóját. „Álnok szolga! – dörgi felette az ítéletet – minden adósságodat elengedtem neked, minthogy kértél engem, vajon nem kellett volna‑e neked is könyörülnöd szolgatársadon, mint én könyörültem rajtad?” – És átadá őt a poroszlóknak, míg le nem fizeti minden adósságát. „Így cselekszik az én mennyei Atyám is veletek – zárja be Urunk gyönyörű paraboláját –, ha meg nem bocsátotok ki-ki az ő atyafiának szívetekből.” (Vö. Mt 18.32–35)
Valóban, a mi adósságunk Istennel szemben szinte végtelen. Egy isteni élet, isteni vér tudja azt csupán letörleszteni. És íme Urunk megbocsát könnyen, megbocsát számtalanszor, megbocsát mindent. Mi pedig megkeményítjük szívünket, önérzeteskedünk s érzékenykedünk s nem akarjuk feledni nyomorult embertársunknak a fillérnyi jelentőségű sérelmeket, melyeket rajtunk, becsületünkön ejtett.