Igaza volt Szent Bonaventurának midőn felkiáltott: „Boldogok, kik ennek a szeretettel teljes anyának hű és szerető szolgái, mert e háladatos királynő sohsem engedi magát legyőzetni tisztelőinek szeretete által.” (Pacciuch.) Mária annyiban hasonlít szeretetre legméltóbb Üdvözítőnkhöz, hogy ő is sokszorosan fizet az iránta való szeretetért jótéteményeivel és kegyelmeivel. Bátran kiáltsunk fel tehát Szent Anzelmmel: „Ó szeretett Üdvözítőm, Jézus Krisztus, ó drága anyám, Mária, szívem lángol irántatok való szeretettől, lelkemet felemészti irántatok érzett szerelmem, ó Jézus és Mária! Mivel segítségetek nélkül képtelen vagyok titeket szeretni, tegyétek, hogy nem a magam, hanem a ti érdemeiteknél fogva úgy szeresselek, miként azt megérdemlitek. Ó Istenem, ki ellenségeid iránt való szeretetből meghaltál, lehetséges volna‑e, hogy megtagadd tőlem ama kegyelmet, melynek segítségével Téged és anyádat szeretni óhajtalak?” (In depr. ad Virg.)
Auriemma atya beszéli el, (Kölcsönös felbuzdulások 2. köt. 7. fej.) hogy egy szegény pásztorleányka oly benső szeretettel viseltetett Mária iránt, hogy legnagyobb örömét abban találta, ha állatainak legeltetése közben a közeli hegyen fekvő Mária-kápolnában az ő édes anyjával társaloghatott és őt a megillető tiszteletben részesíthette. Látván, hogy az Isten anyjának szobra semmiféle dísszel nincs ellátva, elhatározta, hogy saját nagy szegénységéből telhetőleg palástot készít neki. Egy napon virágokat szedett a mezőn, koszorút font belőlük, fellépett a kis kápolna oltárára és ráhelyezte a Szűzanya szobrára, miközben felkiáltott: „Ó édesanyám, teljes szívemből óhajtanám, bár drágakövekkel kirakott aranykoronát tehetnék a fe jedre, de mivel szegény vagyok, így hát be kell érned ezzel a szegényes virágkoszorúval, fogadd el tehát, mint szeretetemnek jelét.” Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal igyekezett aztán továbbra is a szegény leány szeretett királynéját megtisztelni és szolgálni. Ám halljuk csak mily módon viszonozta e jó anya ennek a jó gyermeknek látogatásait és szeretetét. A pásztorleányka beteg lőn és halálához közeledett. Éppen ez időtájt két szerzetes utazott át a vidéken és kifáradva egy fa alá telepedtek le, hogy megpihenjenek; egyikük elaludt, a másik ébren maradt, mégis mindkettőjüknek ugyanegy látomásuk volt. Ugyanis nagyszámú, igen szép szüzet pillantottak meg, kiknek egyike mégis messze felülmúlta a többit szépségével és fenségével. Akkor egyikük megkérdé: „Ki vagy nemes szűz, s hova sietsz?” „Én Istennek anyja vagyok, – adá feleletül a szűz, – ezekkel a szent szüzekkel együtt a legközelebbi faluban egy beteg pásztorleánykát akarok meglátogatni, ki engem egészséges korában nagyon is gyakran, látogatott.” E szavak után valamennyien eltűntek. Erre így szólt egymáshoz Istennek e két szolgája: „Látogassuk meg mi is ama pásztorleánykát.” Útra kelvén tehát, nemsokára meg is lelték a házat, hol a szegény leány feküdt; nyomorúságos kamrába léptek, hol a beteget egy kevés szalmán elterülve találták. Miután üdvözölték, így szól hozzájuk a pásztorleányka: „Testvéreim, kérjétek Istent, engedje meglátni nektek, micsoda társaság vesz engem körül.” Erre mindketten térdre esve imádkozni kezdtek, mire megpillantották Máriát; ki a haldokló közelében állott, s koronát tartva kezében, vigasztalta. Majd a beteget körülvevő szent szüzek énekelni kezdtek, s ezen ének tartama alatt szent lelke elvált testétől, mire Mária a koronát fejére téve, lelkét magával vitte s vele együtt az égbe ment.