Miként a többi szentség, úgy az egyházirend szentségi (külső, látható, érzékelhető) jelében is bizonyos még meghatározandó s egy meghatározó elemet, más szóval anyagot s alakot különböztet meg a katolikus teológia.1
A kisebb rendek (és az alszerpapság) anyagának s alakjának megjelölésében semmi nehézség sincsen. Hiszen ezeket az Egyház létesítette s így azoknak külső jelét, anyagát s alakját ő állapítja meg. Ugyanezért, ha a kisebb rendek feladásánál valami hiba csúszott be, az Egyház teljhatalmával pótolhatja a hiányokat.
Másként áll a dolog a szentségi jellegű rendeknél: a szerpapságnál, papságnál s püspökségnél. Ezeket Krisztus alapította s így minden lényeges elemüket is ő határozta meg. Ezeken az Egyház nem változtathat, s ha az anyag vagy alak közül lényeges hiba esett, csupán a szentség újból való feladása segíthet. Rendkívül fontos tehát tudni, hogy mi a szentségi jellegű rendeknek Krisztustól megállapított anyaga s alakja.
Az Egyház ez ügyben hivatalosan még sohasem nyilatkozott. Az új törvénykönyv is csak annyit mond, hogy a rendek feladásában az előírt szertartásokat a lehető legpontosabban kell betartani s azokat semmiféle okból nem szabad mellőzni vagy felforgatni. (1002. k.)
A Szentlélek által kormányzott, tévmentes Egyház tehát biztos tudatában van annak, hogy a szent rendeket érvényesen s jól adja fel, ámde tartózkodik annak hivatalos meghatározásától, hogy a szentelésnél alkalmazott gyönyörű imáknak s szertartásoknak mi a magva, vagyis mi az illető rendeknek tulajdonképpeni lényeges szentségi anyagja s alakja. E tekintetben tehát az elméleti vitákra tág tér nyílik. Ha a nyugati s keleti egyházak szertartáskönyveit egybevetjük, a szentségi rendek feladásánál a következő mozzanatokra találunk. Kezdettől fogva s mindenütt szerepel a kézfeltevés (cheirotonia), azután a rendi öltönyöknek, minő a stóla, miseruha stb. feladása. Később a római egyházban IX–X-ik századtól kezdve – valószínűleg a laikus invesztitúra hatása alatt – egyes szertartási tárgyak, mint a kehely, paténa, evangéliumos könyv átnyújtása s azok megérintése. Ugyancsak később keletkezett a papirendnél a kezeknek a katechumenek olajával s a püspökszentelésnél a fejnek krizmával való megkenése. Mindez természetesen bizonyos imák s kijelentések kíséretében történik.
Próbáljuk most már ezekből kihámozni a krisztusi eredetűt, a lényegest.
Ami a rendi öltönyökbe való öltöztetést s a különböző kenéseket illeti, senki sem tartotta vagy tartja a szentség lényeges anyagának. Ezek csupán kiegészítő s magyarázó szertartások.
Egyes régi skolasztikusok az egyházirend szentségi anyagát az egyházi szerek, kehely stb. átadásában látták.
Ámde ennek a nézetnek ellentmondanak a következő tények:
a) A Szentírás és szent hagyomány, a hitnek e kettős forrása az egyházi szerek átadásáról a felszentelésnél mit sem tud;
b) miként Van Rossum bíboros és Verweyen tudományos kutatásai kétségtelenné teszik, az egyházi szerek átadása csupán a IX. és X-ik század folyamán egyes püspökök nem hivatalos kezdeményezésével jön gyakorlatba s csak a XIV. században vált általános szokássá;
c) a görög egyház, amelynek szenteléseit a római egyház érvényeseknek elismeri, a szerek átadását sohasem alkalmazta;
d) sőt maga a trienti szent zsinat, amelynek atyái pedig a skolasztikus teológia hívei, az utolsó kenetről beszélvén, azt állítja, hogy azt csak „a kézfeltevés által törvény szerint felszentelt papság” adhatja fel.
Mindezeket tekintetbe véve, még ama kitűnő hittudósoknak, mint Beliarminónak, Lugónak. Vasqueznek, Maldonatnak, Billotnak s Gutberletnek véleménye is elavultnak mondható, akik a szerek átadásában a szentelésnek legalább lényegesen kiegészítő mozzanatát látják.
Még ha az Egyháznak volna is hatalma a szentségek anyaga s alakja körül valamit szabatosabban s kifejezőbben meghatározni, miként a nevezett teológusok gondolják, de semmi sem bizonyítja, hogy ezt a hatalmát valóban akarta is használni.
Csupán egy mozzanat marad tehát hátra, amelyet a Szentírás és szent hagyomány a püspök-, pap- s diakon-szentelésnél kizárólag emleget, az Egyház mindig s mindenütt gyakorlatba vett, s ez a kézfeltevés, cheirotonia. Ezt kell tehát kizárólag erkölcsi bizonyossággal az egyházirend anyagának tartanunk. Napjainkban ez a nézet általánosnak mondható.
Ez a kérdés azonban a gyakorlati életet alig érinti. Az Egyház ugyanis, amely a lelkek érdekében a szentségek kiszolgáltatásánál mindig a legbiztosabbra törekszik, tekintettel a százados gyakorlatra s komoly szaktudósok ellenkező nézetére, mind a kettőt: a kézfeltevést s szerek átadását szigorúan előírja és pedig olyannyira, hogyha az utóbbi elmaradt volna, a felszentelést feltételesen ismételteti.
1 Vö. Az isteni malasztról. Bevezető a hét szentséghez. 81. lap.