Az vétkezik elsősorban, aki tudatosan hivatás nélkül lép a papi pályára.
Merénylet ez, Isten joga, főurasága ellen. Tolvaj a hivatástalan pap – állítja Szent Alfonz, mert a kegyelmet, amely nem neki volt szánva, erőszakkal ragadja magához. Isten büntetését az ilyen alig fogja elkerülni.
Midőn Core és levitatársai a pusztában lázongtak, mivel Isten a papságot kizárólag Áronra s fiaira bízta, Mózes megparancsolá nekik, hogy másnap tömjénezővel álljanak fel a frigysátor ajtajánál Áronnal szemben. Töltsék aztán meg ők is, mint Áron, tömjéntartóikat a szent tűzzel, szórjanak rá tömjént, és mutassák azt be az Úrnak. És íme, alig hogy ez megtörtént, Isten dicsőséges jelenléte fényes felhő alakjában láthatóvá válott s az Úr Mózesnek és Áronnak megnyilatkozott: „Váljatok el e felekezettől, hogy hirtelen elveszítsem őket. (Szám 16,21)
„… És legottan, amint megszűnt szólni, meghasadt a föld lábaik alatt, és felnyitván száját, elnyelé őket… és elevenen szállának le a pokolba”… (Szám 10,31–33)
„És ami a kevély levitákkal történt – mondja egy régi egyházi író – akik isteni parancs nélkül vállalkoztak a papságra, ugyanaz mindazokkal meg fog történni, akik hivatás nélkül mernek a püspöki, papi vagy diákoni hivatalba lépni. Miként azok testét tűz emésztette meg, úgy ezek szíve is ki fog égni.”
De vétkezik a hivatástalan pap a helyes önszeretet ellen is. Csakhamar végtelenül szerencsétlennek fogja magát érezni abban a légkörben, amely nem neki való, untatni, nyomasztani fogja a papi élet minden kötelessége s teendője, s gyengének tapasztalja magát azokra az áldozatokra, amelyek nélkül a tiszta s szent papi élet el sem gondolható. És ily zilált lelkiállapot mellett mily közeli a veszély, hogy a szerencsétlen pályatévesztett a bűnök s szentségtörések örvényébe elmerül, sőt nem ritkán a nyílt aposztázia útjára téved.
Aki előtt tehát tulajdon földi s örök boldogsága kedves, jól vizsgálja meg magát és hivatását, mielőtt a püspöki kézfeltétel pappá avatná mindörökre.
Végül bűnt követ el, a hivatás nélkül papi pályára vállalkozó az Egyház ellen is.
Midőn a dicsőségszomj Józsefet, Zakariás fiát és Azariást, a seregek fejedelmét, a csatába hajtotta, s ezzel nagy szerencsétlenségnek, számos derék harcos vesztének lettek okozói, a Szentírás vakmerő s oktalan eljárásukat így jellemzi: „azt vélték, hogy majd vitéz dolgot cselekszenek, holott ők sem valának azon férfiak ivadékából, kik által szabadulás lett Izraelben”. (1Mak 5,56–62)
Az egyháztörténelemnek legszomorúbb lapjai bőven igazolják, hogy mennyit ártottak Egyházunknak hivatástalan vagy hivatásukat vesztett papjai; egy Arius, egy Luther, egy Kálvin és a többiek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De kétségkívül hibáznak – még pedig mind a három szempontból – tehát Isten, önmaguk s az Egyház ellen azok is, akik bár hivatásukat megismerik, de visszariadva a vele járó áldozattól, azt mégsem követik.
Igen! akik a nekik felajánlott hivatást a papi méltóságra visszautasítják legalább is hálátlanok a végtelen irgalmú Isten ellen, aki őket milliók felett kitüntetni kegyeskedett, s munkatársnak kiszemelt fenséges műveiben.
Hibáznak az ilyenek önmaguk ellen, mert meghiúsítják a Gondviselésnek reájuk vonatkozó jóságos terveit. Megfosztják magukat mérhetetlen sok kegyelemtől, vigasztól, boldogságtól s dicsőségtől, amelyet Isten nekik szánt és készített. Oly ösvénynek vágnak neki, amelyre nem a hit, hanem a szenvedély lidérce vet vezérsugarat.
Végül a hivatásukat nem követők az Egyház ellen is hibáznak. Megfosztják Isten földi országát a támasztól s alkalmas munkaerőtől. Hány lélek fogja örökre siratni, mert nem volt elég „ember-halász”, aki kivetette hálóját a világ tengerére. Hány szőlőtőke szárad ki, ahelyett, hogy bő gyümölcsöket teremne, mert a renyhe munkás nem fogadta el a gazda meghívását, hanem tétlenül tovább ácsorgott az élet piacán! Ó! ha a hivatottnak van szíve, ám essék meg a sok szerencsétlen, elhagyott lelken, szánja meg az üdvözítőt, aki ezekért a szenvedőkért is ontotta vérét.