Midőn a penitenciatartás „anyagáról” beszélünk, bizonyára ezt nem oly értelemben vesszük, mint ahogy ezt a többi szentségnél tettük. Itt szoros értelemben vett „anyagról”, minő a víz, az olaj, a kenyér s bor nem lehet szó, hanem – tekintve ennek a szentségnek sajátos természetét, amely, mint mondottuk, bírói eljárás – csupán szellemi, lelki műveletekről. Az arisztoteleszi bölcselet szerint, amelyet Egyházunk is felhasznál – mindaz anyag, ami még magában véve határozatlan s egy másik elemre, az alakra, formára vár, hogy határozott dologgá váljon. (Vö. Az isteni malasztról 82 lap. Ker. Kis Könyvtár 16.)
Ily anyaga a penitenciatartásnak a bánatos bűnvallomás s a szándék a kiszabadandó elégtétel elvégzésére. Ehhez járul azután, mint forma, alak, a papi feloldozás, amely az anyaggal együtt a szentséget létesíti.1
1 Duns Scotus (1265?–1308) a kitűnő ferences tudós és iskolája a szentség egész lényegét, tehát anyagát s alakját kizárólag a papi feloldozásba helyezik. A bánatos bűnvallomás szerintük csak szükséges feltétel az érvényes feloldozásra. Megvan e véleménynek jelentősége a gyakorlatban is. Ha ugyanis a bánatos vallomás anyaga a szentségnek, akkor érzékelhető módon (láthatóan, hallhatóan) kell megnyilvánulnia. De ha csupán feltétel, akkor elég, ha megvan a szív mélyén, habár azt elárulni nem is lehet. Scotus és iskolája szerint tehát feltételesen fel kell az eszméletlen beteget is oldoznia, habár a bánatnak, bűnvallomásnak semmi jelét sem adhatja, jóllehet talán meg van benne a kellő lelkület. Egyébként ugyanígy járnak el az életveszélyben forgó, önkívületi állapotban levő egyénekkel szemben az ellenkező vélemény hívei is, habár eljárásukat másként igyekeznek igazolni s magyarázni.