De azt mondhatná valaki, miért beszélünk erről? Nem borzadunk-e a bűntől? Nincs-e édes reménységünk, hogy mi nem jutunk ebbe az Istentől való elfordulás állapotába?
Bizonyára igen. És ha lelkiismeretünk belső bizonysága ezt igazolja, ó akkor adjunk hálát az Atyának, aki „kiragadott minket a sötétség hatalmából és áthelyezett szeretett Fiának az országába”,1 aki „méltókká tett minket arra – Fiában, – hogy részünk legyen a szentek sorsában a világosságban”.2 Örüljünk annak is, hogy „Jézus megmentett minket a jövendő haragtól”,3 mert Szent Pál szerint a kegyelemmel „üdvözültünk a reményben”,4 miénk „a boldog élet záloga”.5
Mégis mindaddig, míg fel nem hangzik Jézus szava: „Jöjjetek Atyám áldottai”, ez a boldogító határozat, mely örökre Istenhez kapcsol bennünket, gondoljuk meg, hogy a kegyelem isteni kincsét törékeny edényben hordozzuk. Az Úr Jézus maga mondotta, hogy ébren legyünk és imádkozzunk, mert a lélek ugyan kész, de a test gyönge.6 Nemcsak halálos bűnök vannak. Vannak bocsánatos bűnök is, melyeknek veszedelme nem kevésbé jelentős.
Igaz ugyan, hogy még a gyakori bocsánatos bűnök sem akadályozzák meg tulajdonképpen az Istennel való bensőséges egyesülést, csak ennek az egyesülésnek melegségét csökkentik. Ezek ugyanis csak kezdetét jelentik az Istentől való elfordulásnak. Forrásuk a teremtményben való gyönyörködés, az akarat gyengesége, Isten iránti szeretetünk hevének gyengülése.
Ebben a kérdésben azonban különbséget kell tennünk. Vannak olyan bocsánatos bűnök, melyek meglepetésszerűen következnek be, gyakran vérmérsékletünkből folynak. Sajnáljuk és iparkodunk elkerülni őket. Ezek a tökéletlenségek egyáltalában nem akadályozzák a lelket, hogy az isteni egyesülés magas fokára jusson. A szeretet, egy jól végzett szentáldozás letörli őket a lélekről,7 sőt alázatosságra nevelnek.
De a szokásos vagy teljesen megfontolt bocsánatos bűnöktől gyakran félnünk kell: ezek már igazi veszedelmet jelentenek a lélek számára. Gyakran valóban az első lépést jelentik az Istennel való teljes szakítás felé. Amikor a lélek megszokja, hogy ha nem is szájjal, de cselekedeteivel szándékosan nemet mond Isten akaratának (kis dolgokban, hiszen bocsánatos bűnről van szó), nem remélheti, hogy sokáig egyesülve marad az Istennel. – Miért? Mert ezek a hibák, melyekbe hidegen beleegyezett, melyeket nyugodtan elkövetett anélkül, hogy utánuk lelkiismeretfurdalásokat érezne; melyek szokásossá válnak anélkül, hogy küzdene ellenük, szükségképpen csökkentik fogékonyságát minden természetfeletti iránt, gyengítik éberségét és erejét a kísértés legyőzésében.8
A tapasztalat azt mutatja, hogy ha a kis dolgokat szándékosan elhanyagoljuk, észrevétlenül, de csaknem mindig kikerülhetetlenül súlyos bűnökbe esünk.9
Sőt tovább megyünk. – Tegyük fel, hogy egy lélek, aki mindenben őszintén keresi az Istent és igazán szereti, gyengeségből szándékosan halálos bűnt követ el. Előfordul ez is. A lelkek világában a gyarlóság szakadékai a szentség ormai mellett tátonganak. A halálos bűn mérhetetlen szerencsétlenség a lélek számára, mert megszakadt Istennel való egyesülése. De ez a rövid ideig tartó halálos bűn sokkal kevésbé veszedelmes és különösen sokkal kevésbé gyászos az illető lélek számára, mint másnál a szokásos, vagy a teljesen megfontolt bocsánatos bűnök. Miért? – Az előbbi megalázza magát, újra felkel és elkövetett bűne emléke még jobban arra indítja, hogy vigyázzon magára és még alázatosabb legyen. Arra serkenti, hogy szeretete nemesebb és hűsége éberebb legyen, mint valaha.10 Ellenben a másik lelket a gyakran és lelkiismeretfurdalás nélkül elkövetett bocsánatos bűnök olyan lelkiállapotba juttatják, amely már állandóan akadályozza Isten természetfeletti működését. Az ilyen lélek egyáltalában nem számíthat arra, hogy eljuthat az Istennel való egyesülés magasabb fokára; ellenkezőleg, gyengül benne az isteni működés. A Szentlélek elhallgat. Majdnem mindig biztosra vehető, hogy az ilyen lélek előbb-utóbb súlyos bűnökbe esik. Mint az előbbi, bizonyára ő is iparkodik majd visszaszerezni Isten kegyelmét, de ezt nem annyira az Isten iránti szeretetből, mint a büntetéstől való félelemből találja meg. Továbbá számára bűne emléke nem új lendület forrása Isten felé, mint az előbbinél. Mivel szeretete nem olyan erős, egészen középszerű természetfeletti életet él és mindig ki van téve az ellenség legkisebb támadásainak és új bukásoknak. Senki sem kezeskedhetik az ilyen lélek üdvösségéről, még kevésbé tökéletességéről, mert állandóan akadályt gördít az isteni működés elé és nem tesz komoly erőfeszítést, hogy kimeneküljön közömbösségéből.11
Megtörténhetik, hogy gyengeségből, indulatosságból váratlanul súlyos bűnbe esünk, de legalább soha ne feleljünk szándékosan „nem”-mel az isteni akaratnak. Ne mondjuk soha, még cselekedeteinkkel se: „Uram, tudom, hogy ez vagy az nem tetszik neked, ha még oly jelentéktelen is; de én mégis azt akarom tenni”. Azért akármit kér is tőlünk az Isten, mégha szívünk vére volna is az, így kell felelnünk: „Igen, Uram! íme, itt vagyok!” Különben megállunk az egyesülés útján. A megállás pedig gyakran visszaesés, de majdnem mindig súlyos bukások veszedelme.
1 Kol 1,13
2 Uo. 12-13
3 „Várjátok a mennyből a Fiát, … Jézust, aki megmentett minket a jövendő haragtól.” 1Tesz 1,10
4 Róm 8,24
5 Uo. 1
6 Mt 26,41
7 „Nem kételkedhetünk abban, hogy az Oltáriszentség megbocsátja és eltörli a kisebb bűnöket, melyeket általában bocsánatos bűnöknek szoktunk nevezni. Ez a szentség visszaadja mindazt a léleknek, amit elvesztett, amikor a bűnös kívánság hevétől elragadva kisebb hibákat követett el és letörli ezeket… Természetesen ez csak azokra a bűnökre áll, amelyeknél az érzelem és a vonzódás nem ragadják magukkal nagyobb mértékben a lelket.” A trienti zsinat katekizmusa, c. 20., 1.
8 Nem beszélünk magának a kegyelemnek csökkenéséről, hiszen akkor a kegyelem végül is eltűnnék a bocsánatos bűnök egyre növekvő számával, hanem szeretetünk buzgósága csökken. Ez pedig olyan közönyösséget kelthet a lélekben minden természetfeletti iránt, hogy a lélek fegyvertelenül találja magát a súlyos kísértéssel szemben és elbukik.
9 Szent Tamás: I-II., q. 88. a. 3. Utrum peccatum veniale sit dispositio ad mortale.
10 „Az Úr szentjei – írja Szent Ambrus, mikor Dávid példáját említi, – égtek a vágytól, hogy elérjenek a jó harc céljához és befejezzék az üdvösség futását. Ha pedig, inkább természetük gyarlósága miatt, mint a bűn vágyától indíttatva megtörtént velük, mint minden emberrel, hogy elbuktak, még nagyobb hévvel keltek fel, hogy tovább fussanak és a szégyentől ösztönözve még erősebb harcba kezdtek. Tehát bukásuk a helyett, hogy akadályozta volna, még nagyobb gyorsaságra ösztökélte őket.” De apologia David, 51, c. 20.
11 Licet frigidus sit pejor tepido, tamen pejus est status tepidi; quia tepidus est in majori periculo ruendi sine spe resurgendi. „Bár a hidegség rosszabb a közömbösségnél, mégis kedvezőtlenebb a közömbös helyzete: mivel a közömbös jobban ki van téve az elbukás veszedelmének és kisebb a reménye, hogy újra felkelhet.” Cornelius a Lapide: In Apocal. III. 16.