Egészen
Egyházunk elsősorban azt akarja, hogy a vasárnapi szentmisét egészen, vagyis elejétől végig hallgassuk meg.
Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a szentmisének vannak lényeges s kevésbé fontos részei s így nem minden elkésés vagy csonkítás halálos bűn s hozza magával a kötelességet, hogy lehetőleg más szentmisehallgatással pótoljuk mulasztásunkat.
Amint a nagyszerű úrnapi körmenet minden díszével, pompájával, virágával, tömjénillatával, csengettyűszavával, harangzúgásával, fehérruhás leánykáival, fáklyás férfiaival, aranytól ragyogó papságával stb., szóval elejétől végig csupán csak foglalat, a szíve ott van: a mennyezet alatt körülhordozott isteni Felség, épp így a még oly ünnepélyes szentmise is minden részével s szertartásával egyetlen középpont körül csoportosul, ti. az átváltozás (Úrfelmutatás) köré. III. Ince pápa méltán nevezi azt a szentmise szívének. Mert csakugyan, nélküle a szentmise nem volna már áldozat, hanem csupán üres és holt szertartássá válnék.
Midőn az átváltozás felséges pillanata elközelget, elnémul az ének, az orgona. És midőn a kis csengettyű szava megszólal s fönn a toronyban a harang megkondul, mindenki térdre hull, keblét veri s megilletődve, epedő pillantással fordul az oltár felé.1 Mi történt e magasztos pillanatban? Nagy, valóban nagy, világraszóló esemény újult meg. A földre szállott isteni Főpap, mint egykor a Golgotán tette, áldozatul adta tulajdon isteni testét s vérét, ugyanazt a testet s vért, melyet egykor Názáretben a szűzi kebelben magára vett s amelyet később a kereszt oltárán a mennyei Atyának áldozati ajándékul az egész világ üdvéért bemutatott. És jóllehet az egész, eleven Krisztus van jelen mind a két szín alatt külön-külön, ámde a kettős szín megkapóan visszatükrözi a szent test s vér különválását, mely a keresztfán Urunk halálát idézte elő. A szentmise mélységes titkába emberi elme ugyan soha teljesen be nem hatolhat, annyit azonban biztosan tudunk, hogy az valóságos áldozat, mely megnyitja minden kegyelem s üdv forrását az egész világ, de főképp azoknak az élőknek vagy holtaknak javára, akikért a szentmisét bemutatják vagy azon résztvesznek s mindez úgyszólván az átváltozás gyümölcse.
Így tehát elmondhatjuk, hogy voltaképpen az átváltozás maga a szentmise s aki azon jelen van, részes a szentmise túláradó kegyelemkincseiben. Mindazonáltal, aki csupán az átváltozásra érne oda és utána eltávoznék, nem tenne eleget az Egyház parancsának, mely az átváltozást előkészítő s kísérő részeket is előírja.
Így súlyosan vétkezik, aki a kevésbé fontos részeknek körülbelül egyharmadrészét elmulasztja.
Nevezetesen halálos bűnt követ el, aki csak a felajánlás után érkezik a szentmisére, valamint az is, aki az evangélium után jön s hozzá még a pap áldozása után mindjárt távozik. Súlyos mulasztást követ el, aki a Prédikációtól az átváltozásig vagy pedig az átváltozástól Pater Nosterig a templomból kimegy vagy aki az átváltozás és áldozás alatt távol van, ha közben jelen volt is.
Mindezekből megítélhetjük, hogy mily fokú mulasztás, viszont csak bocsánatos bűn.
Ha a szentmiséről saját hibánkon kívül késünk el, bűnünk ugyan nincs, de fönnmarad a kötelességünk, hogy legalább is az elmulasztott részt más miséből pótoljuk. Ez a pótlás azonban úgy nem történhetik, hogy egy s ugyanazon időben a templomban bemutatott szentmisék különböző részeit egyszerre hallgatjuk.
Viszont igen sokan vannak, kik súlyosan vétkeznek azáltal, hogy magukat a nagyobb késés veszélyének csupa könnyelműségből teszik ki, feltéve, hogy nincs szándékuk vagy módjuk esetleges mulasztásukat más szentmisével kipótolni.
Amiért is a szokásosan késedelmezők a halálos bűntől ritkán menthetők, még akkor sem, ha véletlenségből a felajánlásra odaértek. Az ilyenek lelkiismeretének felébresztésére írták ki egyik plébániatemplom ajtajára: „Már megint későn jöttél?” (Brassó)
Figyelmesen (jelenlét)
A szentmise érvényes meghallgatásához bizonyos fokú figyelem szükséges. E tekintetben a legkevesebb, amit tehetünk, hogy a miséző pappal néminemű lelki összeköttetésben maradunk; látjuk, halljuk, a csengettyűszóból, vagy pedig a többi hívek mozdulataiból észrevesszük a szentmise legfontosabb részeit, viszont olyasmivel nem foglalkozunk, ami a figyelmet teljesen kizárja.
Így megfér a szentmisehallgatással, ha alatta elmélkedünk, keresztutat végzünk, gyónunk. Ellenben kizárja az okvetlen szükséges figyelmet s így az érvényes misehallgatást a mély alvás, regényolvasás, beszélgetésbe merülés stb.
A szükséges figyelem tehát megköveteli egyben a jelenlétet. Jelen van a szentmisén, aki láthatja, hallhatja vagy jelekből észreveheti, ami az oltárnál végbemegy. Így még jelenlevőnek számíthatjuk azt is, aki a szentmise alatt a sekrestyében vagy mellékkápolnában van, jóllehet annak ajtaja be van téve, vagy aki a templom ajtaja körül tartózkodik (de 30 lépésnél nem messzebb), feltéve, hogy a szentmise folyását még valamiképp figyelemmel kísérheti. Sőt egy és ugyanazon szentmisén résztvehet bármily sokaság s így bármily távolságban állók is, ha együtt maradnak s így egy közönséget alkotnak. A templom körüli ácsorgás azonban, főképp a hívek tömegétől elváltan, szentmisehallgatásnak bizonnyal nem számítható.
Illedelmesen
A szentmisét illedelmesen kell hallgatnunk, ami akkor történik, ha külső magunkviseletünk által is alatta tiszteletet és mély imádást tanúsítunk.
Azok a szavak, amelyeket Isten az égő csipkebokorból Mózeshez intézett, valamennyiünknek szólnak, valahányszor a szentmisére a templomba lépünk: „a hely, melyen állasz, szent föld!” (Kiv 3,5) És mi is mindannyiszor megdöbbenve kiálthatunk fel Jákobbal, aki az égig érő létrát s a rajta fel-alá járó angyalokat látta álmában: „Mily rettenetes ez a hely, nem egyéb ez, mint az Isten háza és a menny kapuja.” (Ter 28,17) Ó ha ezt gyakran megszívlelnők, nem egykönnyen érne bennünket az üdvözítő keserű szemrehányása: „Az én házam imádság házának hivatik, ti pedig azt a latrok barlangjává tettétek”. (Mt 21,13) Ott, ahol a szentmisét mutatják be, de legfőképp a szentmise alatt, nincs helye a nevetgélésnek, tekintgetésnek, tereferének. Kövessük ebben is keresztény őseink példáját, kik, mint Aranyszájú Szent János beszéli, oly mélységes csendben voltak jelen a szent helyen, mintha ott egyetlen lélek sem lett volna. A tisztelethez tartozik, hogyha nem is az egész szentmise alatt (a két evangéliumot leszámítva), ami a legmegfelelőbb volna, de legalább az átváltozástól az áldozásig térdeljünk.
Főképp a nőknél a szent illedelem azt is megkívánja, hogy szentmisére jövet kerüljék a kevély s kihívó fényűzést. A templomba nem azért járunk, hogy ruhánkat mutogassuk. Aranyszájú Szent János, midőn felcicomázott nőt látott a szentmisére jönni, így szólította meg: „Te divatbáb! Ily ruha illik a bűnösre, aki a templomba jön vétkeiért Istentől bocsánatot kérni? Talán bizony táncolni jöttél vagy magad mutogatni?” Szent Ambrus pedig így nyilatkozott az effajta alakokról: „Minél inkább föl vannak cicomázva s minél nagyobb feltűnést keltenek, annál megvetettebbek és gyűlöltebbek Isten előtt”.
Ájtatosan
Jóllehet keresztény kötelességünknek eleget teszünk, ha a szentmisén egyszerűen, tisztességesen jelen vagyunk s azt azzal a figyelemmel kísérjük, melyről már előbb szólottunk, de igyekeznünk kell mégis a szentmisét az áhítat ama szellemével hallgatni, amely ily felséges cselekménynek megfelel. Minél nagyobb lesz ugyanis az áhítatunk, annál bővebben fogunk a szentséges áldozat kegyelmeiben részesülni, annál több vigaszt és erőt fog az lelkünkbe árasztani.
Evégből legajánlatosabb, ha a miséző pappal, ki amúgy is minket képvisel ott az oltárnál s a mi nevünkben mutatja be a szent áldozatot, lélekben lehetőleg mind szorosabban egyesülünk. Igen hasznosak e célra azok az imakönyvek, melyek a szentmise szövegét, esetleg a latin szöveggel párhuzamosan, hűen leközlik.2
Igen üdvösen cselekszik az is, aki a szentmise alatt s azzal kapcsolatosan az Úr Jézus szenvedéséről elmélkedik; hiszen a szentmise Üdvözítőnk keresztáldozatának megújítása s Szent Pál igéi szerint „az Úr halálát hirdetjük”, valahányszor azt bemutatjuk.
De jól cselekszik az is, aki a szentmise alatt rózsafüzérét, zsolozsmáját vagy egyéb szóbeli imát végez.
Egész különösen emeli az áhítatot a szentmise alatt az egyházias szellemű ének.
Nagyon illik az ének a szentmiséhez. Hiszen aki meggondolja, mi megy ott az oltárnál végbe, az isteni szeretet túláradása annyira meghatja annak szívét, hogy megindulását alig is tudná egyszerű szavakban kifejezni. Erre legalkalmasabb az ének. Azért Egyházunk szent szertartásait ősidőktől fogva énekkel kíséri. Már Szent Ágoston megtérésében nagy szerepe van az egyházi éneknek. Így ír erről „Vallomásaiban”, melyekben ifjúkori tévelygései szenthez méltó alázattal az egész világnak meggyónja: „Mennyi könnyet hullattam, ó Isten, a te himnuszaid és énekeid hallatára! Mint balzsam csepegtek fülembe s velük a te igazságaidat öntötted lelkembe, úgy hogy az ájtatosság tüze bennem fellobogott”. A szentatyák nem győzik magasztalni az egyházi ének üdvös hatásait. Azt állítják, hogy az egyházi ének Isten haragját lecsendesíti, a szent angyalokat körünkbe vonja, a gonosz lelkeket elűzi. Sőt magát a Szentlelket hívja le szívünkbe. Az egyházi ének a léleknek szárnyakat ad, hogy könnyebben tudjon a föld rögétől megválni s vágyaival, reményeivel az égbe szállni.
Szent Gertrud egyik látomásában szemléli, hogy az egyházi ének Jézus drága Szívét is, mint a lándzsa, általjárja; s az ily módon fakasztott alácsorgó vér a buzgó ének által kinyert kegyelmeket jelképezte.
Ámde az ének legyen egyházias, nem pedig a színházból kölcsönzött. Az ilyen ének s zene inkább szétszórja és kiüresíti a lelket, semhogy azt áhítatra hangolná.
Nagyon ellenkezik az egyházias szellemmel s a lelki műveltséggel a kiabálás s a hang fitogtatása is.
„Az éneklésnél – mondja már Szent Ambrus – az első szabály a szerénység, ez mérsékelje a hangot, nehogy a fület sértse.” „Annál jobban fogsz tetszeni az Istennek – mondja Szent Bonaventura – minél egyszerűbben énekelsz.”
1 X. Pius pápa 1907. május 18-án hétévi s hét Quadragenai búcsút engedélyezett mindazoknak, kik Úrfelmutatáskor Krisztus Urunk szent testét s vérét szemmel kísérve eleven hittel elmondják Szent Tamás apostol szavait: „Én Uram, én Istenem!”
2 „Officium Divinum” vagy Cséfalvay S. J.: „A szentmise”. Mindkettő a Szent István Társulat kiadásában.