Paulai Szent Ferenc, ha valamely fontos ügyben a véleménye felől megkérdezték, mint egykor Mózes, ő is az isteni szövetségsátorhoz, az oltárszekrényhez sietett tanácsért és utasításért.
Tiszteletreméltó De Ponte Lajos jezsuita atya, a nagy elmélkedő, annyit időzött a tabernákulum előtt, hogy méltán nevezték őt „az oltár hű őrtállójának”. Szinte rendes volt nála az egész éjszakát az oltár előtt tölteni. De napközben is annyiszor látogatta az Eucharisztiát, ahányszor csak tehette. Azt hitték róla, hogy nem is élhet nélküle. Sem meleg, sem hideg, sem gyengélkedés nem tarthatta vissza, hogy látogatásait az Úrnál megtegye. Ilyenkor mintha azonnal egészségessé vált volna. Mikor agg korában mankóival a kápolnába bicegett, egyszer így szólott: örömest fáradok én idáig s fáradnék még tovább is, hogy bebizonyítsam, mily nagyra becsülöm én a kegyelmet, hogy Uram előtt megjelenhetek. Mikor betegségében még mankóival sem tudta szobáját elhagyni, ájtatossági gyakorlatai közben lehetőleg mindig abba az irányba fordította arcát, amerre az ő jó Urát őrzik az oltárszekrényben.
Szent Domonkos, hogy szíve hevét enyhítse, kinyitotta a tabernákulum ajtaját s fejét benyújtva, ott pihen, mintegy Ura kebelén: „Imádkozzunk ama helyen, hol az ő lábai állanak”. (Zsolt 131,7)