IV. Orbán pápa udvarával éppen Orvieto városában tartózkodik (1263) s tűnődik, tépelődik azon, vajon az Úrnak ünnepét, melyet lüttichi archidiakon korában – főleg Julianna, a szentéletű ágostonrendű apácafőnöknő ösztönzésére – meghonosított, most már, mint pápa, az egész Egyházra kiterjessze‑e. A Gondviselés ekkor segélyére sietett oly eseménnyel, amelyet a pápa méltán isteni ujjmutatásnak tekinthetett.
Bizonyos német pap zarándokúton volt Róma felé s az Orietóval szomszédos Bolsenában megszállva, másnap reggel az oltárhoz járult, hogy a szentséges áldozatot bemutassa. Midőn az áldozás előtt a szent ostyát a kehely felett széttöri, legnagyobb meglepetésére, sőt rémületére észreveszi, hogy élénk vörös vércseppek hullanak abból a kehelybe s a kendőre (korporáléra), amelyen az állott. Szent iszonyata, melyet a megnyilatkozó természetfeletti ébreszteni szokott, nőttön nő, mikor azt látja, hogy mindenütt, ahová csak egy-egy vércsepp hullott, a töviskoronás Krisztus-fő mutatkozik. Erre a szentmisét félbeszakítja s a kelyhet a korporáléval együtt a sekrestyébe viszi. Az útközben aláhulló vércseppek a templom kövezetének öt márványlapját is megpecsételik. A pap erre nyomban Orvietóba utazott, hogy az ott tartózkodó pápa lábai elé borulva, reszkető szívvel, remegő ajakkal beszélje el neki a vele végbement csodálatos eseményt. A pápa az orvietói püspököt nyomban Bolsenába küldi, a kelyhet s kendőt ünnepélyes menetben Orvieto székesegyházába hozatja át, hivatalos vizsgálatot indít s a csodát hitelesíti. Az ezüst tartóba zárt kendő napjainkig fennmaradt s a nevezett székesegyházban köztiszteletben részesül. A bolsenai csoda méltó tárgy volt Rafael ecsetjére is, s úgy véljük, egyetlen római zarándok figyelmét sem kerülte, el, midőn a Vatikán műremekeiben gyönyörködött. A legszebb emléke azonban a bolsenai csodának az Úrnap fenséges ünnepe, amelynek – az egész Egyházra való kiterjesztéséhez – az utolsó lökést megadta. (1264)