Az első komoly s egyenes támadója a valóságos jelenlétnek a toursi származású, angersi archidiakon, Berengar volt a XI. században. Ez Erigena iratainak hatása alatt most már tovább ment s a kenyérben-borban Jézus Krisztus testének s vérének csupán szimbólumait, jelképeit látja éppen úgy, mint ahogy Urunkat az Írás báránynak vagy szegletkőnek nevezi. Tanítását a római, toursi és párisi zsinatok elítélték. Berengar 1079-ben VII. Gergely pápa előtt tévedését ünnepélyesen visszavonta s hátralevő napjait a Tours közelében levő St. Côme szigeten szigorú vezeklésben élte le. Utolsó leheletéig siratta, hogy téves tanával annyi botrányt s a lelkeknek oly nagy kárt okozott (†1088).
Elvetették a valóságos jelenlétet a XII. században de Bruis Péter s tanítványai, akiket róla Petrobrussiánoknak neveztek. Ezek ugyanis tagadták a felszentelt papnak konszekráló (átváltoztató) hatalmát. Ugyane tévedésbe estek az albiak és waldiak a XII. és XIII-ik században. Az Eucharisztiában valamennyi csupán megáldott, természetes kenyeret lát. Ellenök foglalt állást a IV. lateráni zsinat 1215-ben.
Ugyancsak megtagadta Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben a radikális Wiclif János (†1384) is, kit általában a protestantizmus előfutárjának szoktak tartani. Negyvenöt eretnek tételét a konstanci zsinat kárhoztatta (1415). Ellenfeleink közé kell sorolnunk azután a legtöbb protestáns felekezetet.