A keresztény kegyelet s az Úr Jézus iránti szeretet minden, még a legcsekélyebb dolog iránt is érdeklődik, ami az ő isteni személyére vonatkozik. Elmondunk tehát egyet-mást az utolsó vacsora helyiségéről s kelyhéről már csak azért is, mert az elmélkedő lélek szívesen keres ilyen kapaszkodó nyugvópontokat, amelyek képzelőtehetségét istápolják.
Sion hegyének délnyugati oldalán áll a ház, amelyben Péter és János a húsvéti bárány szertartásos vacsoráját az Úr Jézus és pascha-társasága számára elkészítették. Egészen biztosan ismeretes mai napig ez a hely. Az épületet a keresztes háborúk idején restaurálták. Maga a cenákulum, vagyis az utolsó vacsora terme az első emeleten van. Elég tágas, egyszerű boltíves szoba. De milyen volt az Úr idejében? Beszélje el nekünk Emmerich Katalin.1
Az utolsó vacsora terme, melyben Jézus az Oltáriszentséget szerzé – Emmerich szerint – régi épület helyisége volt, mely a Sion-hegy déli oldalán, Dávid várától nem messze állott. Az előbb sokkal tágasabb ebédlőterem hajdan Dávid csapatvezetőinek volt lakóháza, amelyben mindenféle fegyvergyakorlatok folytak. E helyen tartották a templomépítés előtt egy ideig a frigyszekrényt is. Magát Malachiást is látta Emmerich ebben a helyiségben, amint az újszövetségi áldozatra vonatkozó, jövendöléseit írta. Salamon is tiszteletben tartotta e házat s ihletett lelke sejtette annak nagy rendeltetését. Midőn Jeruzsálem nagyrészét a babiloniak elpusztították, ezt a házat – csodálatosan – mégis megkímélték. Nikodemus és arimatiai József később megvették s helyreállítva kényelmesen rendezték be. A húsvéti ünnepekre rendesen bérbeadták, amint ez az Úr utolsó húsvétjakor is történt.
A főépület, a tulajdonképpeni ebédlőteremmel az udvarnak majdnem közepét foglalta el.
Hosszas négyszögalakú volt ez a nagy terem, oszlopos folyosókkal övezve. Hármas bejáraton s keskeny előszobán át lehetett bejutni. A mennyezetről, mely felülről kapta a világítást, lámpák függtek le.
Ünnepélyes alkalmakkor a falakat félmagasságban szép gyékénnyel s szőnyeggel vonták be s a mennyezet ablakait átlátszó kékes fátyollal fedték.
A csarnok hátsó vége valami hasonló függönnyel volt elkerítve, úgy hogy ez a hármas beosztás a templom előcsarnokára, a szentélyre s a szentek szentjére emlékeztetett. Ez az utóbbi elválasztott helyiség az öltönyök s egyebek elhelyezésére szolgált. A közepén valami oltárféle alkotmány volt. Ez lehetett annak a kemencének födele, teteje, amelyen a húsvéti bárányt sütötték. Felette csakugyan az átszúrt húsvéti bárány képe volt látható. Egyik mellékfülkében pedig a húsvéti edények és teknőalakú csészék számára három tarka szekrény állott. Később itt tartották a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Emmerich már az utolsó vacsorát megelőzőleg is látta az Urat ezekben a helyiségekben, amint tanított s gyógyított; az oszlopcsarnokokban pedig a tanítványok vettek szállást.
1 Emmerich Anna Katalin (1774. szept. 8.–1824. febr. 9.) szentéletű Ágoston-rendű szerzetesnő, aki mérhetetlen sok és nagy testi s lelki szenvedése közepett abban a vigaszban részesült, hogy tagjain Krisztus Urunk öt sebét viselhette s életének, szenvedéseinek történetét, valamint a helyeket – melyek erre színterül szolgáltak – misztikus látomásokban végigszemlélhette. Látomásait Brentano Kelemen költőnek mondotta tollba. Később ugyanazokat – egyházi jóváhagyással – Schmöger redemptorista atya bocsájtotta közre, igyekezve megtisztítani a kétségkívül jóhiszemű hibáktól s tévedésektől. Emmerich jámborul hihető dolgokat mond el, amelyek egyben-másban meglepően egyeznek az újabb tudományos kutatásokkal. Hihetőségüket kétségkívül fokozza a látó nőnek szent élete, kinek boldoggáavatási ügye 1899 óta folyamatban van. [II. János Pál pápa boldoggá avatta 2004-ben – PPEK] Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen látomásoknál némelykor nagyon nehéz megállapítani, mi alapul a valóságon s esetleg a szemlélődő képzelete teljesen jóhiszeműleg mit toldott hozzá, egészített ki, másított meg. Sőt maga a lejegyző is követhet el tévedéseket.