Minthogy pedig Jézus az Oltáriszentség alapításával külsőleg s belsőleg annyira összefüggő húsvéti lakoma szertartásait híven betartotta, nem lesz érdektelen azokat röviden elősorolnunk.
A zsidó pascha- (passah) vagyis húsvét-ünnep nisán hó 14. estéjétől ugyane hó 21-ike estéjéig tartott. A régiek ugyanis a napot estétől estéig számították, ahogy ez az Egyház liturgiájában a mai napig gyakorlatban van. Nisán 14-ike készületi nap volt. A házban összegyűjtötték az összes kovásszal készült táplálékot s este 6 óra tájt elégették, egyben elkészítették a kovásztalan „massoth” kenyeret, amelyet az egész ünnepi héten használni kellett.1 Ugyane nap délutánján 3 és 6 óra között minden család, illetőleg, ha annak kevés tagja volt, a meghitt vendégekből kialakuló (10–20 személyből álló) pascha-társaság számára a templomban leölték, feláldozták az egyéves, hibátlan, hím bárányt vagy kecskebakot. Otthon – minden csonttörés nélkül – megsütötték és két gránátfa-pálcával keresztben átszúrták. Gondoskodtak ezenkívül mellékételekről is.
Midőn pedig feljött az esti csillag, tehát nisán 15-ike küszöbén, kezdetét vette a hivatalos étkezés. A régi törvény, amely előírta: „Ágyékaitok felövezve és lábaitok felsaruzva legyenek; botjaitokat tartsátok kezeitekben és sietve egyetek: mert az az Úr Fázéja (azaz átmenete)” (Kiv 12,11), az írástudók értelmezése szerint a régi szolgaság letűntével idejét múlta s kötelező erejét elvesztette. A lakomát tehát hellén-római szokás szerint ünnepi ruhába öltözötten, pamlagokra dőlve költötték el. Balkezükkel vánkosra könyökölve fejüket támasztották, míg jobbkezük az étkezésre szabadon maradt. Az ebédlő minden pamlagán három személy fért el. Ezért nevezték régente az ily helyiségeket tricliniumoknak.
A szertartásos étkezést a kehelynek többszöri hivatalos körüladása részekre bontá. Az első kelyhet a némi vízzel elegyített borral a családfő a következő áldó szavakkal küldötte körútra: „Áldott legyen az Úr, a mi Istenünk, a világ királya, aki a szőlővessző termését teremtette”. Majd nyomban erre megáldotta az ünnepet magát: „Áldott legyen az Úr, a mi Istenünk, a világ királya, aki bennünket parancsai által megszentel”.2
Az első kehely kiürítése után előhozták a kovásztalan kenyeret, a massothot, kesernyés ízű salátaféle füveket (chasereth) s valami édes gyümölcsökből készült, vöröses színű mártást (charoseth). Erre a családfő megmosta kezét, kivett valamit a pusztai vándorlás sanyarúságaira emlékeztető keserű füvekből, a charosethbe mártotta, megízlelte s egy-egy falatot nyújtott mindenkinek belőle. Hasonlóképpen tett a massoth, vagyis kovásztalan kenyérrel is. Csak most került a húsvéti bárány az asztalra. A családfő erre vízzel elegyíti a második boroskelyhet s ünnepélyesen magyarázza a húsvéti bárány, a keserű füvek s a kovásztalan kenyér értelmét s jelentőségét. Meghatottan beszél Izrael múltjának dicső s gyászos eseményeiről, amelyekben nyilvánvaló Jahvé (Isten) jóságos vezető, gondviselő keze. Erre azután elénekelték a nagy Hallelnek első felét: „Alleluja! Kijövén Izrael Egyiptomból, Jákob háza az idegen nép közül, lőn Judea az ő szent helyévé, Izrael az ő birodalmává. A tenger látta ezt és futott; a Jordán visszafordult. A hegyek szökdeltek, mint a kosok, a halmok mint a juhok bárányai stb.” (Zsolt 113) Megisszák a második kelyhet, szétosztják a kovásztalan kenyeret a keserű füvekkel s elköltik a húsvéti bárányt. Majd a harmadik vizes borral telt kehelyre került a sor, miközben áldó, hálálkodó imát mondanak az élvezett vacsoráért… Nyomban követte ezt a negyedik kehely, melynek ürítését a nagy Hallel második részének éneklése kísérte: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget stb.” (Zsolt 113,9)
A húsvéti báránynak éjfélig teljesen el kellett fogynia. A pascha-társaság azonban többnyire tovább is együtt maradt, derült hangulattal énekelgetve s örömük kifejezésére az asztalt körüllejtve. (Apogomin.)
1 Ezért nevezték a húsvétot a kovásztalanok ünnepének is. (Vö. Mt 26,17)
2 Mischna, Berachoth 6.