Honnan van, hogy a háború következetesen, rendszeresen visszatérő jelenség a nemzetek életében? A felelet a kérdésre nagyon egyszerű. A hosszasabb béke mindég bizonyos anyagi jóléthez segíti az embert. Már pedig, mint Goethe találóan mondja, „minden könnyebben elviselhető, mint a szép napoknak hosszú sorozata”. A jólét ugyanis feltétlenül kineveli a gőgöt, kapzsiságot, más javai utáni sóvárgást, szóval kihizlalja a bőrükbe sohasem férő szenvedélyeket. A szenvedélyek pedig hamarosan megszülik a háborút … Honnét vannak a háborgások és pörlekedések közöttetek? Nem innét‑e? A ti kívánságaitokból, melyek harcolnak tagjaitokban? (Jak 4,1) „A legjámborabb ember se élhet békén, ha gonosz szomszédjának nem tetszik.” (Schiller) A legbékésebb nemzet sem élvezheti sokáig a béke áldásait, ha szomszédai irigy szemmel nézik. Előbb-utóbb, de biztosan találnak ürügyet, hogy beléje kössenek s megtámadják azt. Ámde a nemzetek még kevésbé kötelesek, mint egyesek, életüket, függetlenségüket, javaikat a béke kedvéért zsákmányul odadobni. Beáll tehát a jog, sőt kötelesség, hogy fegyverrel is megvédjék igazaikat.
Vannak esetek, midőn nemcsak a védő, hanem a támadó háború is igazságos és kötelességévé válhatik a nemzetnek. Például elrablott javait kell visszaszereznie, épségére agyarkodó szomszédait kell tehetetlenné tennie. Szép s eszményi dolog volna, ha a nemzetek ily esetekben közös megegyezéssel békebírót választanának. Mily alkalmas volna erre a béke fejedelmének, Krisztusnak földi helytartója, a keresztényeknek közös Atyja. Ámde jól tudja mindenki, hogy napjainkban ilyesmire gondolni is alig lehet és „európai viszályokban, ahol illetékes bíróság nincs, csak szuronyokkal lehet érvényt szerezni a jognak”. (Bismarck) Amely nép tehát már eleve lemondana az igazságos háborúról is, egyben lemondott függetlenségéről s létéről, nem érdemli meg az életet.