A hit s annak tévmentes letéteményese s magyarázója, a katolikus Egyház nem szűnik meg az ötödik parancs álláspontját védelmezni. Van bátorsága a „korszellemmel” szembeszállni s hirdetni, hogy az ember nem ura saját s felebarátja életének, s ha ezek felett önhatalmúan rendelkezik, a gyilkosság, illetőleg öngyilkosság vétkét követi el. Ez pedig magában véve rossz dolog s így semmi körülmény sem teheti jóvá vagy tűrhetővé. Csak ismételnünk kellene, amit a gyilkosságról s öngyilkosságról elmondottunk, hogy a párbajban rejlő gonoszság súlyát jellemezzük. Keresztény ember tehát sohasem vívhat párbajt.
De eltekintve a keresztény gondolattól, a hit tévmentes irányelveitől, maga a józan ész kénytelen a párbaj felett megsemmisítő ítéletet hozni, mint amely teljesen alkalmatlan eszköz arra a célra, amelyre használják.
A párbaj apostolai ugyanis írásban s szóban fennen hirdetik, hogy a mai társadalmi viszonyok között ez az egyetlen s nélkülözhetetlen eszköz s mód a megsértett lovagias becsület védelmére s helyreállítására. Radowitz báró például azt állítja, hogy fegyverrel kényszeríthetjük ki azt a becsülést, melyet ellenfelünk tőlünk megtagad. Mások viszont úgy vélekednek, hogy akkor állítjuk ki becsületünkről a legfényesebb bizonyítványt, midőn készek vagyunk azért akár vérünket is ontani.
Mi viszont azt kérdezzük a párbaj védelmezőitől: mi is voltaképpen az a „becsület”, amelyről ők azt hiszik, hogy fegyverrel kikényszeríteni avagy igazolni lehet? Nemde a becsület nem egyéb, mint a tisztelet s jó vélemény, melyet mások felőlünk táplálnak. És ezt akarják fegyverrel kicsikarni?
Legfeljebb azt érhetjük el a párbajjal, hogy az ellenfél bennünket vakmerő s lelkiismeretlen embereknek tart, akik félredobva lelkiismeretet s tán jobb meggyőződést, minden isteni s emberi törvényt lábbal tiporva, készek vagyunk saját magunk s családunk javát, boldogságát, sőt örök üdvünket is kockáztatni. És ezt a véleményt felőlünk – nevezzük mi becsületnek?! Minden józanul gondolkodó fő kénytelen belátni, hogy becsületet kifogástalan élettel lehet csupán szerezni s esetleg újra visszavívni, nem pedig pisztolydurrogtatással, kardcsattogással.
Ismét másik a menyasszonyán, hitvesén, szülőjén ejtett sérelmet akarja párbajjal megtorolni. Eltekintve attól, hogy senkinek sincs hatalmában a saját ügyében igazságot szolgáltatni, ha ugyan nem akarunk ismét a durva ököljog korába visszaesni, méltán kérdezhetjük az ilyentől: „És mi lesz akkor, ha te maradsz a küzdőtéren holtan vagy sebesülten? Pedig mily könnyen az lesz a vége! Hiszen a párbaj kimenetele nem a te igazságérzetedtől vagy bátorságodtól függ, hanem az ügyességtől, testi erőtől, szerencsétől. Józan ésszel ki bízhatja ügyét oly igazságszolgáltatásra, amely rendesen a gyengébbet, fegyverforgatásban kevésbé ügyeset ítéli sebesülésre, sőt halálra, – legyen bár igazsága fényes, mint a nap; és felmenti s igazolja azt, akinek talán egyetlen érdeme, hogy jól tud verekedni s éppen azért könnyen bele mer gázolni embertársa becsületébe”.
A legtöbb embert azonban – valljuk be őszintén – nem az ellenfele, sem pedig a meggyőződése kényszeríti a párbajra. Ó nem! Hiszen nagy korlátoltság kellene ahhoz, hogy valaki a párbaj képtelenségét be ne lássa. A kegyetlen Moloch, mely a párbaj által állandó emberáldozatokat követel magának, a főbűnös: a „közvélemény”, „a világ”.
„Mit csináljak?” – kérdi sok szerencsétlen férfi, szinte kezét tördelve, aki szinte maga sem tudja, hogyan sodródott holmi „lovagias ügybe”. – „Tudom, hogy oktalanul cselekszem; rettentően bánt, hogy az Egyház kiátkoz érte, de ha nem fogadom el a párbajt, veszve vagyok. Kigolyóznak a kaszinóból, elvesztem tiszti rangomat, állásomat, félreállhatok homlokomon a becstelenség bélyegével.”
És sajnos! ebben sok az igazság! De a párbaj még ily esetekben is bűnös és tilos dolog marad, melyre keresztény embernek semmiképpen sem szabad vállalkoznia. Sokaknak, sőt az egész világnak téves véleménye sem változtathat valamely erkölcstelen dolgot erkölcsössé s megengedhetővé.
Legyen vigaszukra a keresztény meggyőződés ama vértanúinak, kiket a párbaj visszautasítása miatt kitagadott, szinte halálra ítélt s tán anyagilag is tönkretett a társadalom, hogy az igazak s bölcsek közvéleménye viszont kalapot emel előttük, tapsol nekik, hogy egy megrögzött, babonás balhittel bátran szembe mertek szállni s elítéli a kihívót s a mögötte álló bűnös társadalmi rendszert.
Mikor Cratest, a bölcset, Nikodromus festő alaposan arcul ütötte, ez nem állott bosszút, hanem csupán körüljárt feldagadt arcára illesztett eme felírással: „.Nikodromus tette!” Az elégtételről való nagylelkű keresztényies lemondás legjobban kipellengérezi a sértő felet.
És végtére is, hol lesz már a világ az ő balhitével s szájhőseivel, midőn még mindég élni fog az, aki hirdette: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övéké a mennyek országa”. (Mt 5,10)