Hogy nemcsak megengedett, de egyúttal hasznos és üdvös szokás, hogy a szenteket és pedig elsősorban a szentek királynéját, a boldogságos Szüzet, segítségül hívjuk és könyörgünk hozzá, hogy szószólásával Isten kegyelmét számunkra kieszközölje: mint hitigazságot az Anyaszentegyház több zsinatban kimondta épp az eretnekekkel szemben, kik elvetik ezt az állítást, mint Krisztus megbántását, mert szerintük Ő a mi egyedüli közbenjárónk. Ha Jeremiás próféta halála után Jeruzsálemért Istenhez könyörgött; (2Makk 15,14) ha a titkos jelenésekben az öregek Isten elé vitték a szentek imáit, Szent Péter pedig megígérte tanítványainak, hogy halála után gondolni akar rájuk, ha Szent István üldözőiért imádkozhatott, és Szent Pál kísérőit Istennek ajánlá; ha egy szóval, mint ezt a szentírásból kitűnik, a szentek imádkozhatnak értünk: miért ne volna szabad nekünk hozzájuk fordulnunk, hogy ügyeinkért Istennél közbenjárjanak? Hiszen maga Szent Pál is tanítványainak imáiba ajánlja magát: „Atyámfiai imádkozzatok érettünk.” (1Tessz 5,25) Maga Szent Jakab figyelmeztet bennünket: „Imádkozzatok egymásért, hogy üdvözüljetek,” (Jak 5,16) amiből következtethetjük, hogy mi szegény bűnösök ezt még több joggal tehetjük.
Senki sem tagadja, hogy Jézus az igazság kizárólagos közvetítője, ki egyedül engesztelt ki minket érdemei által Istennél; de istentelen dolog lenne, ha egyúttal azt is tagadásba vennők, hogy Isten szívesebben osztja kegyelmeit, ha közbenjárnak érdekünkben a szentek és különösen az ő anyja, Mária, ki oly nagyon óhajtja, hogy Jézust minden ember szeresse és tisztelje. Ki kételkednék abban, hogy az anya iránt tanúsított tisztelet ne szólna egyúttal fiainak is? „A fiák dicsősége az ő atyjuk.” (Péld 17,6) Azért Szent Bernát megjegyzése szerint (Hom. sup. Miss. est.), ki az anyát dicséri, eszébe sem jut, hogy ezáltal fiának hírnevét csökkentse; mert minél jobban tiszteljük az anyát, annál inkább dicsérjük fiát. Szent Ildefonz is azon a nézeten van, hogy az anya, illetve a királyné iránt tanúsított tisztelet a fiúra, illetve a királyra háramlik vissza. Nem is kételkedünk abban, hogy a boldogságos Szűz Jézus érdemeinél fogva elnyerte azt a méltóságot, hogy üdvünk közvetítője legyen, nem ugyan, hogy az igazságosságot, hanem hogy a kegyelemért való szószólást közvetítse. Ebben az értelemben nevezi őt Szent Bonaventura üdvünk hű közvetítőjének, Justiniáni Szent Lőrinc pedig így kiált fel: „Hogy is ne volna malaszttal teljes az, aki égbe vivő lajtorjánkká, a mennyország kapujává, Isten és az emberek közt valóságos közbenjáróvá lett.” (Serm. de Annunt.)