Az Újszövetség szentségeit csupán az Istenember, Jézus Krisztus s ő is csak isteni természetéből kifolyólag alapíthatta. A malaszt létrehozása, az ember megszentelése, üdvözítése ugyanis oly sajátos munkája Istennek, mint akár a teremtés. Ebben vele senki más, még a szentséges Szűz, sem osztozhatik.
Az egyes szentségek krisztusi eredetének bizonyításába majd akkor bocsátkozunk, ha azokat külön-külön tárgyaljuk. Ehelyütt csak azt igazoljuk, hogy az Istenember az Egyházban, mint új paradicsomban hét ily malasztforrást fakasztott.
Ezt a nagy s rendkívül fontos igazságot a XVI. századig senki – legalább is rendszeresen – elvileg nem tagadta, nem támadta. Luther, Kálvin s társaik azonban nagy zavarban voltak aziránt, hogy mit is csináljanak ezekkel a szentségekkel. Tizenhat század hagyományát egyszerűen félredobni mégsem merték, de másrészt a szentségekről szóló katolikus tan semmiképpen sem illett bele az ő rendszerükbe. Hiszen szerintük a megigazulást egyedül és kizárólag a Krisztus érdemeibe vetett bizalmi „hit” eszközli. Mire valók akkor a szentségek? Luther tehát megtette őket hit-keltegetőknek, ébresztgetőknek, Kálvin a hit zálogának nevezi őket, Zwingli szerint tisztán csak jelképei a malasztnak s a keresztény egységnek. A szentségek számát illetőleg pedig még kevésbé voltak egységesek s következetesek. Kálvin s Zwingli csak a keresztségben s Oltáriszentségben ismer fel „szentséget”. Luther e kettőn kívül egy ideig a penitenciát is szentségnek vallotta, de 1523-tól fogva ez utóbbit a szentségek számából újra törölte.
Ámde mit szól ehhez az isteni kinyilatkoztatás, mit az ősi Egyház, amelyhez a protestantizmus állítólag visszatért?
Igaz ugyan, hogy a Szentírás a hét szentséget egymásután nem sorolja fel, ámde – mint látni fogjuk – egyiket világosabban, a másikat homályosabban, de valamennyit megemlíti. Azt is elismerjük, hogy századoknak kellett elmúlniuk, míg a szentségeknek szigorúan körvonalazott hetes rendszere s elnevezése a hívek öntudatában világosan kialakult. De az épp olyan bizonyos, hogy a Szentlélek által vezetett és ellenőrzött Egyház valamennyi szentséget külön-külön ismerte s a krisztusi meghagyás szerint, kiszolgáltatta. Az első századok írói, szentatyái valamennyien tudnak róluk. Majd egyiket, majd másikat tárgyalják, vagy legalább is emlegetik. Egytől-egyig magasztalja az Oltáriszentséget s a penitenciát: Jeruzsálemi Szent Cyrill pedig remek hitelemzéseiben a szentségek szertartásait oly szabatosan adja elő, mintha ma írnának róluk.