Méltó, hogy kissé többet is tudjunk drágaságainkról, kincseinkről, mint amennyit a puszta nevük megmond.
Az ajándékok közül négy: a bölcsesség, értelem, tanács és tudomány értelmünket gazdagítja, három pedig, az erősség, jámborság s az Úr félelme akaratunkat lendíti a jóra.
A bölcsességet kérjük Istentől, midőn a Jöjj el Szentlélek Isten kezdetű egyházi énekben így fohászkodunk: „hevítsd hidegségünket”. Termékenyítsd meg a hit s okosságnak belénk oltott erénycsíráját oly értelemben, hogy ne csak belássuk az örökkévalók fölényes értékét a mulandók felett, hanem lelkesedve lássuk be.
A bölcsesség csalja elő Pál szívéből, ajkáról az igéket: „mindent kárnak tartok az én Uram Jézus Krisztus fönséges ismeretéért, akiért mindent elhagytam és szemétnek tekintik”. (Fil 3,8)
A bölcsesség mondatja Salamonnal az örökre nevezetes vallomást: „Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság”. (Préd 1,2) Az eget szemlélő Loyolai Szent Ignácnak sóhaja: „Beh rút a föld, ha az eget nézem”, szint’ a bölcsességben gyökerezik.
Az értelem ajándéka mélyebb bepillantást enged a hit tanításának mélységeibe és szépségébe s arra segít, hogy az igazat a lappangó hamistól könnyen megkülönböztessük. Ezt az ajándékot kéri Dávid az Úrtól, mikor így zsoltározik: „Adj értelmet nekem és vizsgálni fogom törvényedet, és megőrzőm azt teljes szívemből”. (Zsolt 118,34) Az értelem ajándékával dúsan elhalmozta Isten a keresztény ókorban Szent Katalint (†307), ki szerény szűz létére bátran s eredményesen védte a katolikus hitet a körmönfont pogány bölcselők előtt. Bőven részesült ebben az ajándékban egy Páli Szent Vince vagy egy Hofbauer Szent Kelemen is, kik nem annyira hittudományuk, mint sokkal inkább a Szentlélek segítsége által az eszmék és vélemények zűrzavarában mindig megérezték, ami valódi „katolikus”. Miként jellemzően mondani szokták: „kitűnő katolikus orruk volt”.
A tanács a helyes és helytelen, jó s rossz, tökéletesebb és kevésbé tökéletes közti választásban lelkünket támogatja, hogy abban állapodjunk meg, ami Istennek tetsző s reánk üdvös.
„Nemde, sokszor megesik – mondja ez ügyben Jeruzsálemi Szent Cyrill –, hogy a szűz, kit már eljegyeztek, lemond vőlegényéről. A Szentlélek tanácsára tette, aki felvilágosítá őt, hogy a szüzesség többet ér a házasságnál. Megtörténik nem egyszer, hogy gazdag világfi egyszer csak lemond vagyonáról. A Szentlélek tanácsolta neki, kioktatva őt a mulandók hiúságos voltáról. Nem ritka eset az sem, hogy a szűzies lelkű ifjú valamely szépség láttára elfordítja tekintetét és menekül, hogy ne kelljen látnia s szíve ártatlanságát feláldoznia. A Szentlélek sugallta neki, hogy veszélyben forog …
A tudomány arra segít, hogy hitünk tanait minden különös tanulmány nélkül is tisztán átértsük s másokkal is közölni tudjuk.
Nem szabad ugyan mellőzniük, főleg az erre hivatottaknak a szorgos tanulást sem, nehogy rászolgáljanak az isteni átokra: „mivel te megveted a tudományt, én is megvetlek téged”,1 (Oz 4,6), mindazonáltal a könyvtudománynál sokkal többre kell becsülnünk azt, amelyet imádság, elmélkedés s önmegtagadás jutalmául a Szentlélek közöl lelkünkkel. Ez az úgynevezett „Szentek tudománya”.
Ezzel ismerte meg Simeon a kis Jézusban a Messiást, a megtestesülés titkát, s Szűz Máriában az Isten Anyját. Ez a tudás szállotta meg az apostolokat a Szentlélek eljöttekor az Üdvözítő ígérete szerint: „felruháztattok erővel a magasságból” (Lk 24,49); vagyis oly tudással, melynek a világ nem fog tudni ellenállni. És egyáltalán az Egyház atyái, tudósai, szentei bámulatra méltó tudományukat nem annyira az iskola padján, könyvtárakban gyűjtötték, hanem sokkal inkább – némely esetekben kizárólag – a megfeszített Jézustól tanulták.
Az erősség, amely mint ajándék a belénk oltott azonos nevű sarkalatos erényt ébreszti, lendíti, bátorrá s kitartóvá tesz Isten szent akaratának teljesítésében.
Ez az erősség duzzasztja Szent Pál keblét, mikor lelkesen kérdi: „Ki vagy, mi választ el minket Krisztus szeretetétől?” (Vö. Róm 8,35) A vértanúk valamennyien ezt az ajándékot nagy fokban bírják. A japáni keresztényüldözések alkalmával, midőn egy 12 éves vértanúgyermeknek kötelékeit a tűz már elhamvasztotta, átugrik édesanyja máglyájára, hogy azt átkarolva vele együtt haljon meg; a leány pedig lehajol parázsért, azt mint tüzes koronát fejére szórja, hogy isteni Jegyese szívét elbájolja. Ámde a Szentlélek, az Istenember lelke után kire árasztotta bővebben az erősség ajándékát, mint az ő menyasszonyára, a vértanúk Királynéjára, a kereszt alatt helytálló fájdalmas Szűzanyára?
A jámborság ajándéka szívünket, lelkünket igazi bensőséges áhítatra hangolja s Istennek lehető legtökéletesebb szolgálatára ösztökéli.
A jámborság lelke tartotta Annát, Fánuel leányát, a nyolcvannégy éves öregasszonyt állandóan a templomban, ahol „böjtöléssel és könyörgéssel szolgált éjjel-nappal az Úrnak”. (Vö. Lk 2,36.37) A jámborság szögezte Szent Alajost a tabernákulum elé, ahonnan csupán a szent engedelmesség tudta elszakítani. A jámborság tétette Szent Teréziával azt a nehéz fogadalmat, hogy mindig a tökéletesebbet választja, Liguori Szent Alfonzzal pedig azt, hogy sohasem lesz tétlen.
Az Úr félelme szent rettegéssel tölt el a legkisebb bűnnel, az Isten minden megbántásával szemben.
A zsoltáros boldognak hirdeti azt, „ki az Urat féli”. (Zsolt 3,1) És méltán. Mert ez a fiúi, gyermekded félelem a bölcsességnek, vagyis boldog, szent életnek s az üdvösségnek kezdete. (Vö. Zsolt 110,10)
Szalézi Szent Ferenc szerint az Úr félelme éppen úgy egyengeti a tökéletes szeretetnek útját, mint ahogy a kelmébe szurdalt tű utat nyit a maga után vont selyemszálnak.
S valóban a kereszténynek nincs egyébtől félnie, mint a bűntől. „Semmitől sem félünk – szólt Xavéri Szent Ferenc egyik veszélyes tengeri útja előtt –, csupán csak egytől: a mindenható Istent megbántani.” Valóban enélkül még a pokol sem árthat.
Szent Franciskának Isten látomásban bemutatja a kárhozottak szörnyű kínjait. A szentet elfogja a rettegés s keserves sírásra fakad. „Franciska! – szólalt meg erre őrzőangyala – törekedjél az Úr félelmére!” Ez, csakugyan, ez az egyetlen megbízható kalauz az ég ösvényén.
Midőn Boldog Faber Péter jezsuita társával, Araozzal Spanyolországban tartózkodott, az emberek bámulták életszentségüket s azt a szűzies tisztaságot, mely egész valójukból kisugárzott. „Biztosan valamiféle titokzatos füvet hordanak maguknál – suttogták az emberek –, amely kiolt belőlük minden bűnös gerjedelmet. Ez a babonás mende-monda eljutott II. Fülöp király fülébe is. Ez tehát egy alkalommal megkérdi az atyákat, mi igaz a dologban s csakugyan van‑e oly csodálatos hatású fű a birtokukban. „Igen, felség – felelék ezek –, mi ismerjük s folyton keblünkben hordjuk azt a titokzatos füvet, mely a léleknek nemcsak a testiség, hanem minden más bűn ellen is óvószere; ez pedig nem más, mint az Úr félelme.”
1 Egyenesen a papságnak szólott s szól ez az ige.