A püspökszentelés szertartásának magyarázata

I. fejezet

Miért olyan nagy esemény egy püspökszentelés?

A katolikus Egyház életében kevés olyan ünnepélyes és ritka esemény van, mint egy püspökszentelés. A legtöbb hívő talán egész életében nem is vesz részt ilyenen. Pap- vagy diakónusszentelést sokan láttak már, püspökszentelést azonban csak kevesen. Éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy a jelenlévő csupán a külső pompát veszi észre: a díszes ruhákat, a számos püspököt, a gregorián éneket és a hosszú szertartást. Pedig mindez csak a külső keret. A valódi esemény a láthatatlan világban történik.

A püspökszentelés során az Egyház egy új apostolutódot kap. Krisztus Urunk, aki egykor kiválasztotta a tizenkét apostolt, ma is gondoskodik Egyházáról. Az apostolok utódai a püspökök, akik kétezer éve megszakítás nélkül adják tovább azt a küldetést, amelyet maguk az apostolok kaptak az Üdvözítőtől. Amikor tehát egy új püspököt szentelnek, nem egyszerűen egy fontos tisztséget töltenek be, hanem folytatódik az a megszakítatlan apostoli láncolat, amely egészen Krisztusig vezet vissza.

Ezért a püspök személye mindig többet jelent, mint egy egyházmegye vezetőjét. Ő az apostolok utóda, a hit őrzője, a szentségek fő kiszolgáltatója és a rábízott nyáj pásztora. A papok az ő munkatársai, a hívek pedig benne látják Krisztus pásztori szolgálatának látható képviselőjét. Nem véletlen tehát, hogy a püspökszentelés liturgiája az Egyház egyik leggazdagabb és legünnepélyesebb szertartása.

A régi Pontificale Romanum már a szertartás első perceiben világossá teszi ezt. A felszentelendő pap nem önmagát ajánlja fel a püspöki méltóságra, hanem két püspök vezeti a főszentelő elé. Az idősebb segédkező püspök ekkor így szól:

„Főtisztelendő Atya, az Anyaszentegyház kívánja, hogy ezt a jelenlevő áldozópapot a felelősségterhes püspöki méltóságra emeljed.”

Már ebben az egyetlen mondatban benne van a püspöki szolgálat egész lelkülete. A liturgia nem kitüntetésről beszél, hanem felelősségterhes méltóságról. A világ szemében a püspökség magas rangnak tűnhet, az Egyház azonban egészen másként tekint rá. A püspök annál nagyobb szolgálatra kap meghívást, minél nagyobb lesz a felelőssége. Egy napon nemcsak önmagáról kell számot adnia Istennek, hanem mindazokról a lelkekről is, akiket az isteni Gondviselés rábízott.

Ezért a püspökszentelés nem az ünnepelt személy dicsőítéséről szól. A liturgia végig arra emlékeztet, hogy a püspök minden hatalmát Krisztustól kapja, és azt kizárólag Krisztusért gyakorolhatja. Nem saját tanítását hirdeti, hanem az apostolok hitét. Nem saját egyházát vezeti, hanem Krisztus nyáját. Nem saját tekintélyére támaszkodik, hanem arra a kegyelemre, amelyet a szentelés által kap.

A szertartás elején ezért hangzik el egy különös kérdés is. A főszentelő püspök nem a jelölthöz fordul először, hanem a kísérő püspökökhöz:

„Fel tudjátok-e mutatni az apostoli Szentszék meghagyását?”

Első hallásra ez pusztán formaságnak tűnhet. Valójában azonban rendkívül mély jelentősége van. Az Egyház ezzel nyilvánosan is tanúsítja, hogy senki sem lehet püspök saját elhatározásából. Krisztus Egyházában minden küldetés felülről érkezik. Ahogyan az Atya küldte a Fiút, a Fiú küldte az apostolokat, úgy küldik tovább az apostolok utódai az új püspököt. A püspöki szolgálat tehát nem emberi kezdeményezés, hanem isteni küldetés.

Amikor majd a szertartás során látjuk a kézrátételt, a krizmával való felkenést, a pásztorbot átadását vagy a mitra felhelyezését, mindig emlékezzünk erre az első jelenetre. A külső jelvények csak azért nyernek értelmet, mert egy olyan ember kezébe kerülnek, akit Krisztus Egyháza törvényesen hívott meg erre a szolgálatra. A püspöki méltóság nem a pásztorbotban, nem a gyűrűben és nem a mitrában rejlik, hanem abban a kegyelemben, amelyet Krisztus a szentelés által ad.

Ez a gondolat bennünket, híveket is megszólít. Hajlamosak vagyunk a püspökökben elsősorban az embert látni: személyiségüket, erényeiket vagy éppen gyengeségeiket. A liturgia azonban arra tanít, hogy mindenekelőtt Krisztus ajándékát lássuk bennük. A püspök ember marad, aki hibázhat, elfáradhat és szenvedhet. Mégis olyan kegyelmet kap, amely nem csupán az ő személyes megszentelődését szolgálja, hanem az egész Egyház javát. Ezért imádkozunk püspökeinkért, ezért tiszteljük hivatalukat, és ezért kérjük Istent, hogy mindig szent pásztorokat adjon Egyházának.

A következő fejezetben azt fogjuk látni, hogy mielőtt a jelöltet püspökké szentelnék, az Egyház rendkívül alaposan megvizsgálja. A kérdések, amelyeket feltesz neki, nem csupán formaságok, hanem a püspöki szolgálat legmélyebb követelményeit tárják fel. Ezekből megismerhetjük, milyen püspököt szeretne Krisztus Egyháza.

II. fejezet

Milyen embert akar püspöknek az Egyház?

A püspökszentelés szertartásának egyik legmegrendítőbb része az a hosszú vizsgálat, amelyet a felszentelés előtt a főszentelő püspök végez. A mai ember talán meglepődik ezen. Hiszen a jelöltet már kinevezték, minden előkészület megtörtént, a templom megtelt hívekkel, a püspökök ünnepi ornátusban állnak az oltár körül. Miért kell még ilyenkor is kérdéseket feltenni?

Azért, mert az Egyház ezzel nyilvánosan is tanúsítja: a püspöki hivatal nem egyszerű megbízatás, hanem olyan szolgálat, amelyre csak az vállalkozhat, aki teljes szívével Krisztushoz és az Ő Egyházához akar tartozni. Ez a vizsgálat nem azért történik, mert az Egyház kételkedik a jelöltben. Éppen ellenkezőleg: azért történik, hogy minden jelenlévő lássa és hallja, milyen eszményt állít Krisztus Egyháza püspökei elé.

A főszentelő a kérdések előtt egy hosszabb bevezetőt mond. Emlékeztet arra, hogy ez az ősi szokás már a szentatyák korából származik. Az Egyház mindig megvizsgálta azokat, akiket püspökké akart szentelni, nehogy méltatlan ember kerüljön ilyen magasztos tisztségbe. Szent Pál figyelmeztetését idézi: „Kezeidet senkire hirtelen fel ne tedd.” Ezért a jelöltnek először hitéről, életéről és erkölcseiről kell számot adnia.

Ezután következnek a kérdések. Érdekes módon egyik sem a jelölt tehetségére vonatkozik. Senki sem kérdezi, hogy jó szónok-e, ügyes szervező-e, tud-e gazdálkodni, vagy alkalmas vezetőnek tartja-e magát. Ezek kétségtelenül fontos tulajdonságok lehetnek, de a liturgia szerint nem ezek tesznek valakit jó püspökké.

Az első kérdés mindjárt a Szentírásra vonatkozik. A főszentelő megkérdezi, hogy akarja-e egész értelmét alárendelni a Szentírás tanításának. A jelölt egyszerűen ezt feleli: „Igen, egész szívemből mindenben vele egyetérteni és neki engedelmeskedni akarok.”

Ez a válasz már önmagában is sokat elárul. A püspök nem ura az isteni kinyilatkoztatásnak. Nem alakíthatja át Krisztus tanítását a kor ízlése szerint, és nem válogathat abból, amit az Egyház mindig is hitt. Ellenkezőleg: neki magának kell elsőként engedelmeskednie Isten igéjének. Csak az taníthat másokat hitelesen, aki maga is kész tanítvány maradni.

Ezután a főszentelő sorra kérdezi a püspöki szolgálat legfontosabb kötelességeit. Akarja-e a rábízott népet tanítani nemcsak szavaival, hanem példájával is? Akarja-e tiszteletben tartani és megőrizni a szentatyák hagyományát? Akar-e hűséges maradni a római pápához és az apostoli Szentszékhez? Minden kérdésre ugyanaz a rövid felelet hangzik el: „Akarom.”

Talán éppen ezek az egyszerű válaszok teszik olyan széppé ezt a részt. Nincs hosszú magyarázkodás. Nincs önbizalommal teli beszéd. A leendő püspök nem saját képességeit sorolja fel, hanem alázatosan vállalja az Egyház által eléje állított kötelességeket.

A kérdések ezután egyre személyesebbé válnak. Akarja-e távol tartani magát a rossztól? Meg akarja-e őrizni a tisztaságot és a józanságot? Kész-e életét teljesen Isten szolgálatának szentelni? Megőrzi-e az alázatot és a türelmet? Irgalmas lesz-e a szegényekhez, az idegenekhez és minden szükséget szenvedőhöz?

Figyelemre méltó, hogy ezek között a kérdések között egyetlenegy sem szól a püspöki méltóságról vagy kiváltságokról. Egyik sem kérdezi, hogy kész-e kormányozni, parancsolni vagy tekintélyt gyakorolni. A liturgia sokkal inkább arra kíváncsi, hogy tud-e alázatos, tiszta, türelmes és irgalmas maradni. Ez világosan megmutatja, hogy Krisztus szemében a püspök nagysága nem a hatalmában, hanem az életszentségében rejlik.

A kérdések végén a főszentelő nem dicséri meg a jelöltet, és nem mondja, hogy méltóvá vált a püspökségre. Inkább imádkozik érte: „Mindezt és minden más jót adjon meg neked az Úr, tartson meg és erősítsen meg minden jóban.” A jelenlévők pedig egyetlen szóval felelnek: „Ámen.”

Ez a rövid könyörgés ismét arra emlékeztet bennünket, hogy a püspöki szolgálat végső soron nem emberi teljesítmény. A legkiválóbb pap sem tudna saját erejéből jó püspökké válni. Ehhez Isten kegyelmére van szüksége minden nap. Ezért a liturgia nem emberi önbizalommal, hanem imádsággal folytatódik.

Miközben ezeket a kérdéseket hallgatjuk, érdemes magunkra is gondolni. Hiszen bár nem mindannyian leszünk püspökök vagy papok, Krisztus minden keresztényt meghív arra, hogy hűséges legyen az igazsághoz, ragaszkodjon az Egyház tanításához, kerülje a bűnt, gyakorolja az alázatot, és irgalmas legyen embertársaihoz. A püspöknek feltett kérdések valójában minden keresztény lelkiismeret-vizsgálatává is válhatnak.

A következő fejezetben a szertartás talán legmegrendítőbb részéhez érkezünk. A püspökjelöltnek nemcsak ígéreteket kell tennie, hanem az egész katolikus hitet nyilvánosan meg kell vallania. Ez a hosszú hitvallás világosan megmutatja, hogy a püspök első feladata nem a kormányzás, hanem a hit sértetlen őrzése és továbbadása.

III. fejezet

A püspök első kötelessége: őrizni a hitet

Miután a püspökjelölt ígéretet tett arra, hogy hűségesen teljesíti kötelességeit, a szertartás egy újabb fontos állomáshoz érkezik. A jelöltnek most már nem önmagáról kell beszélnie, hanem nyilvánosan meg kell vallania a katolikus hitet. Ez a hitvallás hosszú, részletes, és első hallásra talán szokatlanul aprólékosnak tűnik. A liturgia azonban ezzel is fontos igazságot akar tanítani.

A püspök mindenekelőtt a hit őrzője.

Ezért nem elegendő, hogy jó ember legyen. Nem elegendő, hogy buzgó pap vagy kiváló lelkipásztor legyen. A püspöknek sértetlenül kell megőriznie azt a hitet, amelyet Krisztus az apostolokra bízott. Nem új tanítást kell alkotnia, hanem ugyanazt az igazságot kell továbbadnia, amelyet az Egyház kétezer éve vall.

A hitvallás ezért nem egyetlen rövid kérdésből áll. A főszentelő pontról pontra végigvezeti a jelöltet a katolikus hit legfontosabb igazságain. Először a Szentháromságba vetett hitet kérdezi meg. Hiszi-e, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetlen Isten, aki minden teremtmény alkotója és fenntartója? A jelölt határozottan válaszol: „Ez meggyőződésem, ezt hiszem.”

Ezután Krisztus személyéről kérdezi. A hitvallás részletesen felsorolja mindazt, amit az Egyház az első évszázadok zsinatain megfogalmazott: Jézus Krisztus öröktől fogva az Atya Fia, valóságos Isten és valóságos ember, aki a Boldogságos Szűz Máriától született, értünk szenvedett, meghalt, feltámadt, felment a mennybe, és egykor eljön ítélni élőket és holtakat. Erre a hosszú kérdésre a jelölt ismét csak ennyit válaszol: „Ez meggyőződésem, mindezt így hiszem.”

Különösen szép, hogy a liturgia itt nem elméleti vizsgát tart. A püspökjelöltnek nem teológiai fejtegetéseket kell előadnia. Nem saját gondolatait mondja el, hanem egyszerűen tanúságot tesz arról, hogy ugyanazt hiszi, amit az Egyház mindig is hitt. A püspök hite nem lehet egyéni vélemény. Az ő hite az Egyház hite.

A kérdések ezután a Szentlélekre, az Egyházra, a keresztségre, a bűnök bocsánatára, a test feltámadására és az örök életre vonatkoznak. A főszentelő még azt is megkérdezi, hogy elítéli-e a katolikus Egyházzal szemben álló minden eretnekséget. A jelölt rövid, de határozott választ ad: „Kárhoztatok.”

Ez a szó talán keménynek hangzik a mai ember fülében. A liturgia azonban nem embereket ítél el, hanem a tévedéseket. Krisztus szeret minden embert, de nem minden tanítás vezet az üdvösségre. A püspök egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy megvédje a rábízott híveket a hitet veszélyeztető tévedésektől. Az igaz pásztor nemcsak táplálja a nyájat, hanem meg is védi a farkasoktól.

Érdemes felfigyelni arra is, hogy a hitvallásban egyetlen korszerűnek vagy korszerűtlennek nevezett kérdés sem szerepel. Nem esik szó politikáról, gazdaságról vagy társadalmi elképzelésekről. A liturgia kizárólag az örök igazságokra irányítja a figyelmet. Mintha azt mondaná: minden korszaknak megvannak a maga problémái, de a püspök feladata mindig ugyanaz marad – sértetlenül továbbadni azt a hitet, amelyet Krisztus rábízott az Egyházra.

Amikor a hitvallás véget ér, a főszentelő nem egyszerűen tudomásul veszi a válaszokat, hanem áldást kér a jelöltre: „Növelje az Úr benned ezt a hitet, Krisztusban Kedves Testvérem, a te igazi és örök boldogságodra.”

Ez a mondat különösen vigasztaló. A hit ugyanis nem egyszer s mindenkorra megszerzett birtok. A püspöknek is nap mint nap növekednie kell benne. Minél nagyobb feladatot bíz rá az Egyház, annál inkább szüksége van Isten kegyelmére, hogy hűséges maradjon küldetéséhez.

A hitvallás befejezésével a szertartás egyik legfontosabb előkészítő része lezárul. A jelölt nyilvánosan megvallotta, hogy ugyanazt hiszi, amit az apostolok, a vértanúk, az egyházatyák és a szentek hittek. Most már semmi sem állhat útjába annak, hogy az Egyház a Szentlélek segítségét kérve valóban püspökké szentelje.

A következő fejezetben a szentmise az evangéliumig folytatódik, majd elérkezünk a püspökszentelés legmeghatóbb pillanatához: a Mindenszentek litániájához és a teljes földre boruláshoz, amikor az egész földi és mennyei Egyház együtt könyörög az új püspökért.

IV. fejezet

Amikor az egész Egyház imádkozik az új püspökért

A hitvallás befejezésével úgy tűnhetne, hogy már minden készen áll a püspökszentelésre. A jelöltet bemutatták, alkalmasságát megvizsgálták, hitéről nyilvánosan számot adott. A liturgia azonban még mindig nem jut el a szentelés lényegéhez. Mielőtt az Egyház bármit tenne, előbb Istenhez fordul. Ez a sorrend sokat elárul a katolikus gondolkodásról. A püspököt végső soron nem emberek teszik püspökké, hanem maga Isten adja neki a szükséges kegyelmet.

A szentmise az evangélium előtt megszakad, és megkezdődik maga a szentelési szertartás. A főszentelő röviden összefoglalja, mi is a püspök feladata: „A püspök kötelességei: bíráskodni, a Szentírást magyarázni, szentelni, a papi rendet föladni, áldozatot bemutatni, keresztelni és bérmálni.”

Ez a rövid felsorolás első olvasásra talán egyszerűnek tűnik, mégis magában foglalja a püspöki szolgálat egész lényegét. A püspök tanító, megszentelő és kormányzó. Őrzi a hitet, kiszolgáltatja a szentségeket, vezeti a rábízott híveket. A liturgia mégsem időzik ennél a felsorolásnál. Sokkal fontosabbnak tartja, hogy ezután az egész Egyház együtt kérje Isten segítségét.

A főszentelő a hívek felé fordul, és így szól:

„Imádkozzunk, Kedves Testvérek, hogy a mindenható Isten az ő gondviselő jóságában, amellyel az Egyház java fölött őrködik, ennek a választottnak adja meg az ő kegyelme bőségét.”

Milyen szép ez a könyörgés! Nem azt kéri, hogy a jelölt sikeres legyen, tekintélyes legyen vagy nagy szervezővé váljon. Egyetlen dolgot kér: Isten kegyelmének bőségét. Az Egyház tudja, hogy minden más ebből fakad. A kegyelem nélkül a legtehetségesebb ember is kevés lenne egy ilyen feladathoz, a kegyelemmel viszont még az emberi gyengeség is Isten eszközévé válhat.

Ezután következik a szertartás egyik legmegrendítőbb mozzanata. A felszentelendő teljes hosszában a földre borul. A püspökök és a papság letérdelnek, a hívek pedig velük együtt könyörögnek, miközben felhangzik a Mindenszentek litániája.

A teljes leborulás ősidők óta a legmélyebb alázat jele. Aki így fekszik Isten előtt, az semmit sem akar önmagának tulajdonítani. Mintha ezt mondaná: „Uram, minden tőled van. Ha püspökké leszek, az nem az én érdemem, hanem a Te ajándékod.” A földre boruló ember lemond saját erejéről, hogy teljesen Isten kegyelmére bízza magát.

Közben megszólal a Mindenszentek litániája. A liturgia sorra segítségül hívja a Boldogságos Szűz Máriát, az angyalokat, Keresztelő Szent Jánost, Szent Józsefet, az apostolokat, a vértanúkat, a hitvallókat, a szüzeket és az összes szenteket. A püspökszentelés ezzel azt fejezi ki, hogy a földi Egyház nincs egyedül. A mennyei Egyház is jelen van, és együtt könyörög azért, aki hamarosan az apostolok utódává lesz.

Ez különösen vigasztaló gondolat. A püspök nem magányos harcos. Mögötte áll az egész Egyház kétezer éves történelme, a szentek példája és közbenjárása. Amikor a litániát halljuk, érdemes arra gondolnunk, hogy ugyanazok a szentek imádkoznak most is az Egyházért, akik egykor maguk is hűségesen szolgálták Krisztust.

A litánia közben a főszentelő három különleges könyörgést mond. Először azt kéri Istentől, hogy áldja meg a választottat. Másodszor már azt is hozzáteszi, hogy szentelje meg őt. Harmadszor pedig teljes egészében kimondja a könyörgést: „Hogy ezt a választottat megtáldani, megszentelni és fölszentelni méltóztassál.”

Ez a három egymásra épülő kérés nem véletlen. A liturgia fokozatosan vezeti el a jelenlévőket a szentelés csúcspontjához. Először áldást kér, aztán megszentelést, végül magát a püspökszentelést. Mintha az egész Egyház egyre nagyobb bizalommal könyörögne Istenhez.

Amikor a litánia véget ér, csend telepszik a templomra. Minden előkészület megtörtént. A jelölt megvallotta hitét, alázatosan a földre borult, az egész földi és mennyei Egyház imádkozott érte. Már csak egyetlen dolog hiányzik: maga a Szentlélek ajándéka.

A következő pillanatokban következik a püspökszentelés szíve. A püspökök a jelölt fejére helyezik kezüket, és elhangzik az a rövid mondat, amelyet az Egyház immár közel kétezer éve változatlanul őriz: „Vedd a Szentlelket.” Ettől a pillanattól kezdve már nem csupán püspökjelöltről, hanem Krisztus új apostoláról beszélhetünk.

V. fejezet

„Vedd a Szentlelket!” – a püspökszentelés legszentebb pillanata

A Mindenszentek litániája után különös csend telepszik a templomra. Az Egyház elvégezte mindazt, amit emberileg megtehetett. Bemutatta a jelöltet, megvizsgálta életét és hitét, együtt könyörgött érte a mennyei Egyházzal. Most azonban elérkezik az a pillanat, amelyet sem emberi bölcsesség, sem emberi hatalom nem képes létrehozni. Most maga Isten cselekszik.

Mielőtt a kézrátétel megtörténne, egy különös szertartásra kerül sor. A nyitott Evangéliumos könyvet a felszentelendő nyakára és vállára helyezik úgy, hogy az ott maradjon egészen a szentelés fontosabb részének végéig.

Ez a szép szokás már önmagában is mély tanítás. A püspök egész életének az Evangéliumra kell épülnie. Nem saját elképzeléseit hordozza, hanem Krisztus tanítását. Az Evangélium szinte ránehezedik a vállára, mintha azt mondaná: mostantól ezt a kincset kell őrizned, hirdetned és továbbadnod.

Eszünkbe juthatnak Jézus szavai is: „Az én igám édes és az én terhem könnyű.” A püspöki szolgálat valóban teher, de olyan teher, amelyet Krisztus maga segít hordozni. Az Evangélium nemcsak feladat, hanem erőforrás is lesz a püspök számára.

Ezután következik a szertartás csúcspontja. A főszentelő és a két segédkező püspök egyszerre a jelölt fejére teszik mindkét kezüket, és csak ennyit mondanak:

„Vedd a Szentlelket.”

A liturgia szinte meglepi az embert. Olyan hosszú előkészület után csupán három szó hangzik el.

Éppen ez mutatja a pillanat nagyságát.

A legfontosabb dolgok az Egyház liturgiájában gyakran a legegyszerűbbek. A keresztségnél néhány szó hangzik el. Az átváltoztatás is rövid mondatokból áll. A feloldozás is egyszerű formula. A püspökszentelés lényegénél sincs szükség hosszú beszédre. Az Egyház biztos abban, hogy nem az emberi szavak sokasága, hanem Isten kegyelme teszi naggyá ezt a pillanatot.

A kézrátétel a kereszténység egyik legősibb szertartása. Már az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy az apostolok kézrátétellel adták tovább a Szentlélek ajándékát és iktatták hivatalukba azokat, akiket Isten szolgálatára kiválasztott. A püspökszentelés során ugyanez történik. Amit az apostolok egykor Jeruzsálemben tettek, azt teszi ma is az Egyház.

Ezért nevezik ezt apostoli folytonosságnak. Minden katolikus püspök kézrátétel útján kapcsolódik vissza az előtte élő püspökökhöz, azok pedig az ő elődeikhez, egészen az apostolokig. Ez nem csupán történelmi emlékezés. Az Egyház hite szerint ugyanaz a Szentlélek működik ma is, aki pünkösdkor leszállt az apostolokra.

A kézrátétel után a főszentelő egy gyönyörű imádságot mond. Ebben nem földi sikereket kér az új püspök számára, hanem azt, hogy Isten árassza rá papi kegyelmének teljességét és áldásának erejét.

Ezután kezdődik az a hosszú prefáció, amely a püspökszentelés egyik legszebb imádsága. A liturgia visszavezeti gondolatainkat az Ószövetségbe. Felidézi Mózest és Áront, beszél a főpapi öltözetről, az aranyról, a drágakövekről és a szent ruhákról. Első pillantásra talán úgy tűnhet, mintha csupán történelmi emlékezés lenne, valójában azonban sokkal mélyebb jelentése van.

A régi szövetség főpapjának pompás ruhái előképei voltak annak a lelki szépségnek, amelyet Krisztus akar kialakítani püspökeiben. A prefáció ezt egészen világosan ki is mondja: ma már nem a ruhák dísze a legfontosabb, hanem a lélek ragyogása. Az arany, a drágakövek és a hímzett ruhák mind csak jelképei annak a belső szentségnek, amelynek a püspök életében kell felragyognia.

Ez nagyon fontos tanítás. A püspöki ornátus valóban gazdag és ünnepélyes. A mitra, a pásztorbot, a gyűrű vagy a mellkereszt könnyen magára vonhatja a figyelmet. A liturgia azonban figyelmeztet: ezek önmagukban semmit sem érnek. Az igazi ékesség a hit, a szeretet, az alázat és az életszentség. Ha ezek hiányoznak, akkor a legdrágább ruhák is üres külsőségekké válnak.

A prefáció végén az Egyház ismét könyörög az új püspökért. Azt kéri, hogy Isten vezesse el őt szolgálatának teljességére, szentelje meg mennyei kenetével, és tegye méltó pásztorrá a rábízott nyáj számára.

A kézrátétel és ez a nagy felszentelő ima alkotja a püspökszentelés szívét. Ettől a pillanattól kezdve a jelölt már nem egyszerű pap. Megkapta a papi rend teljességét. Krisztus kegyelme új módon formálta át lelkét, hogy az apostolok utódaként tanítson, megszenteljen és vezesse Isten népét.

A szertartás azonban még nem ért véget. Az Egyház most látható jelekkel is kifejezi azt a kegyelmet, amelyet Isten láthatatlanul már megadott. A következő fejezetben a püspök fejének krizmával való felkenését fogjuk szemlélni, amely az egész szertartás egyik legszebb és legmélyebb jelentésű mozzanata.

VI. fejezet

A szent krizma – amikor a püspököt Istennek szentelik

A kézrátétel és a felszentelő ima után a püspökjelölt már valóban részesült a püspöki rend szentségében. A liturgia azonban még nem lép tovább. Az Egyház most egy olyan szertartást végez, amely külső jelével is láthatóvá teszi azt, ami a lélek mélyén már megtörtént.

A főszentelő elé térdelő új püspök fejét egy hosszú kendővel körülkötik. Ezután a püspök hüvelykujját a szent krizmába mártja, és először kereszt alakban, majd az egész tonzúra helyén megkeni a felszentelt fejét. Közben ezeket a szavakat mondja:

„Kenessék föl és szenteltessék föl a te fejed mennyei áldással a főpapi rendben.”

A szent krizma az Egyház egyik legjelentősebb szent olaja. Nagycsütörtökön a püspök szenteli meg, és a legfontosabb szentségeknél használják. Ezzel kenik meg a megkeresztelteket, a megbérmáltakat, az új papok kezét, a felszentelendő püspök fejét, valamint a templomokat és az oltárokat is. Valahányszor a krizma megjelenik a liturgiában, mindig ugyanazt jelenti: valamit vagy valakit Isten különleges módon a maga szolgálatába vesz.

Nem véletlen tehát, hogy a püspök fejét kenik meg. Az ember fejét mindig is a vezetés, a bölcsesség és a felelősség jelképeként tekintették. A liturgia ezzel azt fejezi ki, hogy a püspök egész gondolkodása, ítélőképessége és vezetői szolgálata mostantól Istennek van szentelve. Nem saját terveit kell követnie, hanem Krisztus akaratát.

A felkenés az Ószövetséget is eszünkbe juttatja. Izrael népében a királyokat, a papokat és olykor a prófétákat is olajjal kenték fel. Saul királyt Sámuel próféta kente fel, majd Dávid is ugyanezt a szent kenetet kapta meg. A felkenés azt jelentette, hogy Isten választotta ki őket különleges szolgálatra. Nem emberi megbízatásuk volt csupán, hanem isteni küldetésük.

Ez a gondolat teljesedik be Krisztusban. Maga a „Krisztus” szó is azt jelenti: Felkent. Ő az Atya öröktől fogva választott Fia, akit a Szentlélek kent fel a világ Megváltójává. Minden keresztény részesedik ebből a felkenésből a keresztségben és a bérmálásban. A püspök pedig sajátos módon részesül benne, amikor az Egyház fejét krizmával megkeni.

A főszentelő a felkenés után három keresztet rajzol a püspök feje fölé, majd a béke kívánságával fordul hozzá: „Béke veled.” Ez a béke nem egyszerű jókívánság. Krisztus békéje az, amelyet a feltámadt Üdvözítő is elsőként ajándékozott apostolainak. A püspök csak akkor lehet a béke embere, ha előbb maga is Krisztus békéjét hordozza szívében.

A felkenés után következik a püspökszentelés egyik legszebb imádsága. A főszentelő azt kéri Istentől, hogy a Szentlélek ereje teljesen töltse be az új püspököt.

„Folyjék ez, Uram, bőségesen a fejére… Legyen benne bősége a hit állhatatosságának, a szeretet tisztaságának, a béke őszinteségének.”

Milyen figyelemreméltó, hogy a liturgia itt sem emberi sikerekért imádkozik! Nem azt kéri, hogy az új püspök híres legyen, nagy tekintélyt szerezzen vagy sok eredményt érjen el. A könyörgés kizárólag lelki ajándékokat kér: erős hitet, tiszta szeretetet, békességet, buzgóságot és hűséget.

Ezután az ima részletesen felsorolja mindazt, amitől egy püspök valóban Krisztus pásztorává válik. Kéri, hogy prédikációja ne pusztán emberi bölcsesség legyen, hanem a Szentlélek erejéből fakadjon. Kéri számára a mennyország kulcsainak bölcs használatát, hogy a kapott hatalmat mindig építésre, soha ne rombolásra használja. Azt is kéri, hogy szeresse az alázatot, gyűlölje a kevélységet, ne nevezze a rosszat jónak, sem a jót rossznak, és legyen hűséges szolgája Krisztus nyájának.

Ezek a mondatok különösen időszerűek. A világ sokszor azt várja vezetőitől, hogy alkalmazkodjanak a közvéleményhez. A püspökszentelés liturgiája ezzel szemben azt kéri, hogy a püspök soha ne cserélje fel az igazságot a tévedéssel. Legyen irgalmas, de maradjon hűséges. Legyen szelíd, de ne engedjen a hamisságnak. Szeresse az embereket, de mindenekelőtt szeresse az igazságot.

A könyörgés végén a főszentelő még egyszer Istenhez fordul, és kéri, hogy tegye az új püspököt méltóvá a rábízott Egyház vezetésére. Ezzel a fej felkenése befejeződik. A liturgia azonban még egy fontos felkenést tartogat. Hamarosan a püspök kezeit is krizmával keni meg, hiszen ezek a kezek fognak papokat szentelni, templomokat felszentelni, bérmálni és számtalan alkalommal áldást osztani Isten népére.

A következő fejezetben ezért a püspök megszentelt kezeit fogjuk szemlélni, amelyek ettől a naptól kezdve különleges módon Krisztus szolgálatába állnak.

VII. fejezet

A püspök megszentelt kezei

A püspökszentelés során minden mozdulatnak jelentése van. A liturgia nem véletlenül követi egymás után az egyes szertartásokat. Miután a püspök fejét a szent krizmával megkenték, most a kezei kerülnek sorra. Ha a fej a tanítás és a vezetés jelképe, akkor a kéz a cselekvésé. Ezekkel a kezekkel fogja kiszolgáltatni a szentségeket, papokat szentelni, templomokat és oltárokat felszentelni, bérmálni, áldást osztani és hívei felé kinyújtani Krisztus irgalmát.

A liturgia közben a 132. zsoltár hangzik fel: „Mint a fejen a kenet, mely lefoly a szakállra, Áron szakállára, mely lefoly ruhája szélére…”

Ez a zsoltár nem véletlenül hangzik el éppen most. Az ószövetségi főpap, Áron felkenését idézi fel. Amikor Mózes felkente testvérét, a bőségesen kiöntött olaj végigfolyt a fején, a szakállán és egészen ruhájának szegélyéig. Ez a bőséges felkenés azt jelezte, hogy Áron teljes egészében Isten szolgálatába tartozik.

A püspökszentelés liturgiája ezzel azt tanítja, hogy az Ószövetség főpapja előképe volt Krisztusnak, Krisztus pedig minden püspöki szolgálat forrása. A püspök nem Áron utóda, hanem Krisztus szolgája. Mégis ugyanaz a gondolat jelenik meg: egész életét Istennek kell szentelnie.

Miközben a zsoltár folytatódik, a főszentelő ismét krizmába mártja hüvelykujját, és kereszt alakban megkeni az új püspök mindkét tenyerét. Ezután az egész tenyeret is megkeni, miközben ezt mondja:

„Kenessenek fel ezek a kezek a szentelt olajjal és a megszentelés krizmájával; úgy kenessenek fel és szenteltessenek meg, amint Sámuel Dávidot királlyá és prófétává felkente.”

Figyelemre méltó, hogy a liturgia most már nem Áront, hanem Dávid királyt említi. A püspök szolgálatában ugyanis egyszerre jelenik meg a papi és a királyi küldetés. Nem világi uralkodóként, hanem Krisztus példáját követve kell vezetnie a rábízottakat. Krisztus maga mondta apostolainak: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok.” A püspöki tekintély ezért mindig szolgáló tekintély.

A felkenés után a főszentelő három keresztet rajzol a püspök kezei fölé, és azt kéri Istentől, hogy ezek a kezek sok ember üdvösségére váljanak. Ezután egy különösen szép áldás következik:

„Amit megáldasz, legyen megtáldva, amit megszentelsz, legyen megszentelve, ennek a felszentelt kéznek vagy hüvelyknek rátétele váljék üdvösségére mindenkinek.”

Ezek a szavak jól megmutatják, miért kenik meg a püspök kezét. A kéz az ember cselekvő erejének jelképe. A püspök azonban ettől kezdve már nem pusztán saját erejéből cselekszik. Amikor áldást ad, amikor bérmál, amikor papot szentel vagy oltárt konszekrál, Krisztus maga működik általa. Ezért kéri az Egyház, hogy minden áldása valóban áldás legyen, minden megszentelése valóban megszentelés legyen.

A felkenés után a püspök nem nyitja szét a kezét. Azokat összetéve tartja, és egy hosszú kendőbe helyezi. Ez első pillantásra jelentéktelen részletnek tűnhet, valójában azonban gyönyörű szimbólum. A frissen felkent kezeket óvni kell. A liturgia mintha azt mondaná: ezek a kezek már nem egészen ugyanazok, mint néhány perccel korábban. Mostantól különleges módon Isten szolgálatához tartoznak.

Érdemes belegondolnunk, milyen sok szent cselekmény kapcsolódik majd ezekhez a kezekhez. Ezek a kezek fogják a bérmáláskor a Szentlélek ajándékát közvetíteni. Ezek a kezek szentelik majd fel az új papokat, akik továbbviszik Krisztus művét. Ezek a kezek kenik meg a templom oltárát, amelyen nap mint nap megújul a keresztáldozat. Ezek a kezek emelkednek majd áldásra hívek ezrei fölött.

Nem csoda tehát, hogy a katolikus hagyomány mindig nagy tisztelettel tekintett a püspök megszentelt kezére. Nem az emberi kéz miatt, hanem azért, mert Krisztus választotta ezt az emberi kezet saját kegyelmének eszközévé.

Ez a gondolat bennünket is tanít. A keresztségben valamennyien Isten tulajdonává lettünk. Mindannyiunknak vannak kezei, amelyekkel dolgozunk, segítünk, alkotunk vagy éppen vigasztalunk. A püspök megszentelt keze arra emlékeztet bennünket, hogy minden emberi cselekedet akkor nyeri el igazi értelmét, ha Isten szolgálatába áll.

A kéz felkenése után a liturgia újabb szép szertartásokkal folytatódik. Az új püspök sorra megkapja hivatalának külső jelvényeit. Elsőként a pásztorbotot, amely nem a hatalom jelképe, hanem a jó pásztor szolgálatának emlékeztetője. Erről szól majd a következő fejezet.

VIII. fejezet

A pásztorbot – a püspök nem uralkodó, hanem pásztor

A püspökszentelés leglényegesebb része már megtörtént. A kézrátétel és a felszentelő ima által a jelölt megkapta a püspöki rend teljességét. A liturgia most már olyan jelvényeket ad át neki, amelyek látható módon fejezik ki új küldetését. Ezek közül első a pásztorbot.

A mai ember könnyen félreértheti ezt a jelképet. A bot sokak számára a hatalom jelvénye, mintha a püspök valamiféle uralkodói pálcát kapna. A liturgia azonban egészen más értelmet ad neki. Mielőtt a főszentelő átadná a pásztorbotot, előbb megáldja azt, és így imádkozik:

„Isten, az emberi gyöngeség támasza, áldd meg ezt a pásztorbotot, és amit ez külsőleg jelez, azt valósítsd meg ennek a te szolgádnak életében is.”

Már ez az ima is sokat elárul. A hangsúly nem magán a boton van, hanem azon, amit jelképez. A püspök nem azért kapja ezt a botot, hogy uralkodjék vele, hanem hogy emlékeztesse őt mindennapi kötelességére.

A pásztorbot eredete egészen az ókori pásztorok világáig nyúlik vissza. A pásztor hosszú botjával vezette nyáját, visszahúzta az elkóborolt juhot, megvédte az állatokat a ragadozóktól, és sokszor maga is erre támaszkodott hosszú útjai során. A jó pásztor botja egyszerre jelentett vezetést, oltalmat és támaszt.

Amikor Krisztus önmagát Jó Pásztornak nevezte, ezt a képet használta. Ő ismeri juhait, nevükön szólítja őket, előttük jár, megkeresi az elveszettet, vállára veszi a megtaláltat, és életét adja nyájáért. A püspök ezért nem egyszerű vezető. Krisztus pásztori szolgálatának látható folytatója.

A főszentelő ezután átadja a pásztorbotot az új püspöknek, és a következő szavakat mondja:

„Vedd a pásztori hivatal botját; légy a hibák javításában jósággal erőskezű, mondj harag nélkül ítéletet; az erényeket úgy ápold, hogy tanítványaidnak szívét is megnyerjed; lelked szelídsége ne legyen akadályod a szigorú igazságosságban.”

Ez a rövid buzdítás talán a püspöki szolgálat legszebb összefoglalása.

Először is azt mondja: „légy a hibák javításában jósággal erőskezű.” A jó pásztor nem nézi tétlenül, ha juhai veszélybe kerülnek. A püspöknek kötelessége figyelmeztetni, inteni és olykor megfeddni is. Ez azonban sohasem történhet haragból vagy bosszúból. A liturgia ezért rögtön hozzáteszi: „mondj harag nélkül ítéletet.”

Milyen időszerű tanács ez! A tekintély könnyen keménységgé válhat, az irgalom pedig könnyen engedékenységgé torzulhat. A püspöknek mindkettőt egyszerre kell megélnie. Igazságosnak kell lennie, de sohasem kegyetlennek. Irgalmasnak kell lennie, de sohasem gyengének.

Ezután a liturgia arra kéri, hogy az erényeket úgy ápolja, hogy közben megnyerje hívei szívét. A keresztény vezetés nem félelemre épül. Krisztus sem kényszerítette tanítványait, hanem szeretetével vonzotta őket magához. A püspöknek is ilyen pásztorrá kell válnia.

A szöveg utolsó mondata különösen figyelemre méltó: „Lelked szelídsége ne legyen akadályod a szigorú igazságosságban.” Ez a mondat a püspöki szolgálat egyik legnehezebb feladatát foglalja össze. A püspök nem választhat az igazság és a szeretet között. Mindkettőt egyszerre kell képviselnie. A szeretet nem jelentheti az igazság feladását, az igazság pedig nem jelentheti a szeretet hiányát.

Érdemes megfigyelni magát a pásztorbotot is. Felső része rendszerint meghajlik, mintha egy pásztorkampó lenne. Ez a hajlított vég emlékeztet arra, hogy a jó pásztor visszahúzza az elkóborolt juhot. Az alsó vége pedig a földre támaszkodik, jelezve, hogy a pásztor maga is úton jár nyájával együtt. A püspök nem kívülről irányítja az Egyházat, hanem együtt halad a rábízottakkal az örök haza felé.

A katolikus hagyományban a püspök rendszerint csak saját egyházmegyéjében viszi kezében a pásztorbotot. Ez is emlékeztet arra, hogy a pásztori felelősség mindig konkrét emberekért, konkrét közösségért szól. A bot nem általános méltóságjelvény, hanem a rábízott nyáj szolgálatának jele.

A pásztorbot átadása után a liturgia egy másik jelvényt készít elő. Ez már nem a pásztori vezetést, hanem a hűséget fejezi ki. A püspök gyűrűje arról tanúskodik, hogy egész életére eljegyezte magát Krisztus Egyházával. Erről fog szólni a következő fejezet.

IX. fejezet

A püspöki gyűrű – a Krisztus és Egyháza iránti hűség jele

Miután az új püspök átvette a pásztorbotot, a liturgia egy újabb, mély jelentésű jelvényt ad át neki: a püspöki gyűrűt. A világi ember számára a gyűrű gyakran a méltóság vagy a rang külső jele. Az Egyház azonban egészen másként tekint rá. A püspöki gyűrű mindenekelőtt a hűség jelképe. Nem azt hirdeti, hogy viselője magas tisztséget nyert, hanem azt, hogy egész életét visszavonhatatlanul Krisztus és az Ő Egyháza szolgálatába állította.

Mielőtt a gyűrű az új püspök ujjára kerülne, a főszentelő megáldja azt. Könyörgésében nem földi tekintélyt vagy emberi dicsőséget kér, hanem Isten áldását arra, aki ezt a gyűrűt viselni fogja:

„Te, Uram, az emberi nem teremtője és fenntartója, a lelki kegyelmek adója, az örök üdvösség osztogatója, áraszd ki áldásodat erre a gyűrűre, hogy aki a szent hűségnek ezzel a jelével felékesítve jár, annak ez a mennyei oltalom erejénél fogva az örök életre szolgáljon.”

Már ebből az imádságból is kitűnik, hogy a gyűrű nem egyszerű ékszer. A liturgia „a szent hűség jelének” nevezi. Ez a hűség pedig nem elsősorban egy emberhez, hanem Krisztushoz és az Ő Egyházához köti a püspököt.

Amikor a főszentelő a gyűrűt a püspök jobb kezének gyűrűsujjára húzza, ezekkel a szavakkal adja át:

„Vedd a gyűrűt, a hűség jelét, hogy Isten jegyesét, a szent Egyházat szeplőtelen hűséggel, sértetlenül őrizzed.”

Ez a mondat feltárja a gyűrű egész szimbolikáját. Az Egyházat Krisztus jegyesének nevezi. Ez a kép végigkíséri a Szentírást. Az ószövetségi próféták gyakran úgy beszéltek Izraelről, mint Isten jegyeséről, az Újszövetségben pedig Szent Pál tanítja, hogy Krisztus úgy szerette az Egyházat, mint a férj szereti feleségét: önmagát adta érte, hogy megszentelje és dicsőségben állítsa maga elé.

Amikor tehát a püspök megkapja a gyűrűt, valójában nem egyszerű hivatalának jelvényét veszi át. A liturgia arra emlékezteti, hogy Krisztus Jegyesének őrzője lett. Ettől a naptól kezdve különleges felelősséggel tartozik az Egyházért: őriznie kell annak hitét, liturgiáját, fegyelmét és egységét. Nem azért kapta ezt a küldetést, hogy új Egyházat építsen, hanem hogy hűségesen megőrizze azt, amelyet Krisztus alapított.

Éppen ezért figyelemre méltó a szertartás egyik kifejezése: a püspöknek „szeplőtelen hűséggel” kell őriznie az Egyházat. Ez a hűség nem csupán személyes erény. A püspök egész tanítói és pásztori szolgálatának alapja. Nem változtathatja meg a hitet, nem igazíthatja az evangéliumot a kor szelleméhez, és nem cserélheti fel az apostoloktól kapott örökséget emberi elképzelésekkel. A püspök első kötelessége nem az újítás, hanem a hűség.

A gyűrű ugyanakkor a szeretet jelképe is. Ahogyan a házassági gyűrű nap mint nap emlékezteti a házastársakat az oltár előtt tett ígéretükre, úgy emlékezteti a püspököt is arra, hogy életének minden napján Krisztus Egyházát kell szeretnie. Ez a szeretet nem érzelmekben mérhető, hanem áldozatban. A jó püspök nem önmagáért él, hanem a rá bízott lelkekért. Sokszor kell fáradoznia, szenvednie, olykor félreértéseket is elviselnie, de mindezt azért teszi, mert Krisztus rábízta az Ő nyáját.

A történelem során a püspöki gyűrűnek gyakorlati jelentősége is volt. A püspök ezzel pecsételte meg hivatalos leveleit és okiratait. A pecsét azt tanúsította, hogy a dokumentum valóban a püspök tekintélyével készült. Ez a szokás ma már háttérbe szorult, de jól mutatja, hogy a gyűrű mindig a felelősséggel együtt járt. Nem pusztán méltóságot jelentett, hanem kötelezettséget is.

A katolikus nép régi tisztelete is ebből a gondolatból fakadt. Sok helyen a hívek megcsókolták püspökük gyűrűjét. Ez a gesztus nem az aranynak szólt, és nem is a püspök személyének. A tisztelet végső soron Krisztust illette, aki szolgáját az apostolok utódává tette. A gyűrű megcsókolása annak elismerése volt, hogy a püspök nem saját nevében jár el, hanem Krisztus küldötteként.

A gyűrű átadása után a szertartás újabb megható mozzanathoz érkezik. A püspök vállán eddig nyitva fekvő Evangéliumos könyvet leveszik, majd kezébe adják. A főszentelő így szól hozzá:

„Vedd az Evangéliumot és menj, hirdesd a rád bízott népnek; hatalmas az Isten, ő növelje benned malasztját.”

Ez a sorrend mély értelmet hordoz. Előbb a hűség jele kerül a püspök kezére, és csak ezután kapja kezébe az Evangéliumot. Az Egyház ezzel azt tanítja, hogy Krisztus tanítását csak az hirdetheti hitelesen, aki maga is feltétlen hűséggel ragaszkodik Krisztushoz és az Ő Egyházához.

A következő szertartásban az új püspök fejére kerül a mitra. Ez a különleges fejék nem csupán a püspöki méltóság külső jele, hanem annak emlékeztetője is, hogy a püspöknek egész életében az isteni igazság világosságát kell hordoznia és sugároznia a rábízott hívek felé.

X. fejezet

A mitra – a püspök tanítói hivatalának jelképe

A püspökszentelés szertartása lassan a beteljesedéséhez közeledik. Az új püspök már megkapta a pásztorbotot, amely a rá bízott nyáj pásztorlására emlékezteti, ujjára húzták a gyűrűt, amely Krisztus Egyháza iránti hűségét jelképezi, és kezébe vették az Evangéliumos könyvet, amely egész tanítói szolgálatának alapja lesz. Egy fontos jelvény azonban még hiányzik. Ez a mitra, amely évszázadok óta a püspöki méltóság legismertebb külső ismertetőjele.

Sokan úgy tekintenek a mitrára, mint egy ünnepélyes fejfedőre, amely csupán a liturgia pompáját emeli. A régi római liturgia azonban egészen más szemmel nézi ezt a jelvényt. Mielőtt a püspök fejére kerülne, a főszentelő külön megáldja, és olyan imádságot mond fölötte, amelyből világosan kiderül, hogy a mitra nem egyszerű ruhadarab, hanem lelki jelentést hordozó szentelmény.

Az Egyház így könyörög: „Úr Isten, Mindenható Atya… áldd meg és szenteld meg ezt a mitrát, amelyet ennek a főpapnak, a te szolgádnak fejére fogok tenni.”

Az áldás után a főszentelő a segédkező püspökökkel együtt az új püspök fejére helyezi a mitrát, miközben azt kéri Istentől, hogy ez legyen számára „az oltalom és az üdvösség sisakja”. A könyörgés különösen szép képet használ. A püspök fejét nem egyszerű dísz fedi, hanem lelki fegyverzet. Ahogyan Szent Pál az efezusiaknak írt levelében az üdvösség sisakjáról beszél, ugyanúgy a liturgia is arra emlékezteti az új püspököt, hogy egész életében lelki harcot kell vívnia. Nem emberek ellen, hanem a tévedés, a bűn és a hitetlenség ellen.

A könyörgés ezután Mózest és Áront állítja a püspök elé példaként. Mózes arca Isten jelenlétében ragyogott fel, Áron fejére pedig a főpapi süveget helyezték, amikor szolgálatába lépett. Az Ószövetség képei itt ismét Krisztusban teljesednek be. A püspöknek nem azért kell kitűnnie embertársai közül, mert magasabb méltóságot visel, hanem azért, mert életének egyre inkább Krisztus világosságát kell visszatükröznie.

Ez talán a mitra legfontosabb üzenete. A püspök fejét borítja, vagyis azt a testrészt, amely az ember értelmének és tanításának jelképe. A püspök elsőrendű feladata ugyanis nem a szervezés, nem a gazdálkodás és nem is a közigazgatás. Mindezek szükséges feladatok lehetnek, de egyik sem magyarázza meg, miért létezik a püspöki hivatal. A püspök elsősorban tanító. Krisztus küldte őt arra, hogy sértetlenül továbbadja az apostoloktól kapott hitet, megvédje a rábízottakat a tévedéstől, és világosságot vigyen oda, ahol a hit homályba borult.

Ezért olyan beszédes a mitra két csúcsa is. A liturgikus hagyomány gyakran úgy értelmezi ezt, mint az Ó- és az Újszövetség jelképes megjelenítését. A püspök tanításának mindkettőből kell táplálkoznia, mert ugyanaz az Isten szólt a próféták által, aki az idők teljességében elküldte egyszülött Fiát a világ megváltására. A püspök tehát nem új igazságot hirdet, hanem ugyanazt az örök kinyilatkoztatást magyarázza minden nemzedék számára.

Amikor a hívek egy püspököt mitrában látnak az oltárnál, könnyen a külső pompára figyelnek fel. A liturgia azonban arra tanít, hogy a mitra valódi szépsége nem a hímzésekben vagy az aranyozásban rejlik. Az igazi dísz az a bölcsesség, amely Isten igéjéből fakad, és az a szentség, amely hitelessé teszi a püspök tanítását. Csak az a püspök viseli méltón a mitrát, akinek életében valóban felragyog Krisztus világossága.

XI. fejezet

A békecsók – az apostolok testvéri közösségébe fogadva

Miután az új püspök átvette az Evangéliumos könyvet, a szertartás egy rövid, de annál meghatóbb mozzanattal folytatódik. A főszentelő püspök odalép hozzá, és a régi liturgia szokása szerint békecsókot ad neki. Ugyanezt teszi a két segédkező püspök is. Miközben megölelik az új püspököt, csupán két rövid mondat hangzik el:

„Béke veled.”

„És a te lelkeddel.”

Ez első pillantásra egyszerű udvariassági gesztusnak tűnhet. Valójában azonban a püspökszentelés egyik legszebb és legmélyebb jelentésű mozzanata.

A békecsók gyökerei egészen az apostoli korig nyúlnak vissza. Az első keresztények a szentmisében is a béke csókjával fejezték ki, hogy Krisztusban egy családot alkotnak. Ez nem egyszerű emberi barátság volt, hanem annak a természetfeletti egységnek a jele, amelyet maga a Szentlélek hoz létre az Egyházban.

A püspökszentelésben ennek a békecsóknak különleges jelentősége van. Az új püspök immár nem csupán pap, hanem teljes jogú tagja annak a testületnek, amely az apostolok örökségét hordozza. A békecsók ennek a közösségnek látható kifejezése. Az Egyház ezzel mintegy azt mondja: mostantól egy vagy velünk a püspöki szolgálatban, osztozol küldetésünkben, örömeinkben és terheinkben.

Érdemes megfigyelni, hogy a liturgia itt sem használ hosszú beszédeket. Nem hangzik el ünnepélyes köszöntés, nem sorolják fel az új püspök érdemeit. Egyetlen szó uralja ezt a jelenetet: béke.

Az a béke, amelyet a feltámadt Üdvözítő elsőként ajándékozott apostolainak húsvét estéjén, amikor zárt ajtók mögött megjelent közöttük, és ezt mondta: „Békesség nektek!” Ezután mutatta meg nekik kezét és oldalát, majd rájuk lehelt, mondván: „Vegyétek a Szentlelket!”

Milyen beszédes, hogy a püspökszentelés liturgiájában is ugyanebben a sorrendben történnek az események. Előbb elhangzik: „Vedd a Szentlelket.” Ezután következik a béke átadása. A liturgia ezzel arra emlékeztet, hogy valódi béke csak ott születhet, ahol a Szentlélek működik.

A békecsók egy másik fontos igazságot is kifejez. A püspök sohasem magányos szolgálója Krisztusnak. Bár mindegyik püspök saját egyházmegyéjéért felelős, egyikük sem áll önmagában. Együtt alkotják az apostolok utódainak kollégiumát, amelynek feje Szent Péter utóda, a római pápa. Ezért a püspöki szolgálat lényegéhez tartozik a testvéri egység.

A történelem során sokszor előfordult, hogy püspökök különböző kérdésekben eltérően gondolkodtak, vagy nehéz helyzetekben más-más utat láttak helyesnek. A liturgia azonban arra emlékezteti őket, hogy minden különbségnél mélyebb az a természetfeletti egység, amely Krisztusból fakad. Ezért kapja az új püspök elsőként nem a tiszteletadás, hanem a testvéri szeretet jelét.

A békecsók után az új püspök visszatér saját oltárához. Ott letörlik fejéről a krizma maradványait, majd megmossa kezeit. Közben a főszentelő is megtisztítja kezét.

Ezek a mozdulatok első pillantásra pusztán gyakorlati cselekményeknek tűnhetnek. A liturgia azonban itt is megőrzi méltóságát. A szent olaj, amely eddig látható jele volt a felszentelésnek, elvégezte feladatát. A krizma letörölhető, de az a kegyelem, amelyet jelképezett, kitörölhetetlenül bevésődött a püspök lelkébe. A külső jel elmúlik, a szentség hatása azonban örökre megmarad.

A szentelési szertartás ezzel befejeződött. Az Egyház új püspököt kapott. A liturgia azonban még nem ér véget. A szentmise folytatódik, mert minden püspöki szolgálat végső célja ugyanaz, mint minden papi szolgálaté: Krisztus keresztáldozatának bemutatása és a hívek megszentelése az Eucharisztia által.

A következő fejezetben azt fogjuk látni, hogy az új püspök immár nem külön oltárnál mutatja be a szentmisét, hanem a főszentelő mellett áll, mintegy jelezve, hogy ugyanannak az örök Főpapnak szolgálatában részesedik. Ez a jelenet szépen kifejezi a püspöki egységet és azt a közösséget, amely Krisztus oltára körül valósul meg.

XII. fejezet

Az első szentmise püspökként

A püspökszentelés szertartásának egyik legszebb sajátossága, hogy a felszentelés nem a szentmisétől elkülönülten történik. A püspökké szentelés a szentmise szerves része, és miután a szentelés lényegi mozzanatai befejeződtek, a szentmise ott folytatódik, ahol korábban megszakadt. Ez is azt fejezi ki, hogy a püspöki szolgálat forrása és csúcspontja mindig az Eucharisztia.

Miután az új püspök megmosta kezét, visszatér az oltárhoz. Innentől kezdve azonban már nem úgy áll ott, mint felszentelendő pap, hanem mint Krisztus Egyházának püspöke. A liturgia ezzel minden magyarázat nélkül is érzékelteti a változást. Ugyanaz az ember áll az oltár előtt, de már más küldetéssel és más kegyelemmel.

Az offertórium után újabb megható jelenet következik. Az új püspök a két segédkező püspök kíséretében a főszentelő elé járul, letérdel, és ajándékokat nyújt át neki: két égő gyertyát, két kenyeret és két kis hordó bort. Miközben átadja ezeket, tisztelettel megcsókolja a főszentelő kezét.

A mai ember talán azt kérdezné, miért van szükség erre az ajándékátadásra. A régi liturgia azonban ezzel is tanítani akar. Az új püspök első cselekedetei közé tartozik az adományozás. Mielőtt bármit kapna Egyházától, ő maga ad. Ez emlékeztet bennünket Krisztus szavaira: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” A püspök élete ettől kezdve állandó önátadás lesz: idejét, erejét, tudását, sőt végső soron egész életét hívei javára kell feláldoznia.

A felajánlott kenyér és bor ugyanakkor mélyebb jelentést is hordoz. Néhány pillanat múlva ezekből lesz Krisztus Teste és Vére. Az új püspök első ajándéka tehát éppen az a két anyag, amelyből az Eucharisztia születik. Mintha ezzel is azt mondaná: egész püspöki szolgálatom középpontjában mindig a szentmise áll.

A liturgia ezután egy különösen beszédes jelenetet mutat be. Az új püspök a főszentelő oltárához lép, és attól kezdve mellette állva folytatja a szentmisét. Mindketten ugyanazokat az imákat mondják, ugyanazokat a mozdulatokat végzik, ugyanazt az áldozatot mutatják be.

Ez a jelenet szépen kifejezi a püspöki egységet. Az Egyházban nincs két külön áldozat, nincs két külön Eucharisztia. Egyetlen Krisztus van, egyetlen keresztáldozat, egyetlen Eucharisztia. A püspökök sokan vannak, de ugyanannak az örök Főpapnak szolgálatában állnak.

A régi Pontificale még egy különleges részletre is ügyel. A szentmise bemutatásához egyetlen nagy ostyát készítenek, amelyből mind a főszentelő, mind az új püspök részesül. A kehelyben is elegendő bor van mindkettőjük számára. Ez a részlet talán jelentéktelennek látszik, valójában azonban gyönyörű jelképe az Egyház egységének. Ugyanabból az Eucharisztiából részesednek, ugyanannak a Krisztusnak Testét és Vérét veszik magukhoz.

A szentáldozásnál ismét különleges mozzanat következik. A főszentelő először maga veszi magához az Oltáriszentséget, majd saját kezével megáldoztatja az új püspököt. Nemcsak Krisztus Testét nyújtja neki, hanem a kehelyből Krisztus Vérét is. Ezután ugyanabból a kehelyből végzik el az áldozás utáni szertartásokat.

Ez a jelenet különösen megható. Az új püspök első szentáldozását püspökként attól veszi, aki néhány perccel korábban kézrátétellel továbbadta neki az apostoli szolgálatot. Mintha az apostolok öröksége és az Eucharisztia ebben a pillanatban egészen kézzelfogható módon találkozna.

Nem véletlen, hogy a püspöki szolgálat középpontjában mindig az oltár áll. A püspök tanít, kormányoz és megszentel, de mindez végső soron az Eucharisztiából nyeri erejét. Ha elszakadna az oltártól, elveszítené szolgálatának forrását. Ezért mutatja be a liturgia első püspöki szentmiséjét ilyen hangsúlyosan: a püspök egész élete ebből az áldozatból fakad, és ide vezet vissza.

Amikor a szentmise véget ér, azt hihetnénk, hogy a püspökszentelés is befejeződött. A régi római liturgia azonban még tartogat néhány gyönyörű szertartást. Az új püspök ekkor kapja meg a mitrát és a püspöki kesztyűt, majd ünnepélyesen elfoglalja püspöki székét. Ezek a mozzanatok már nem a püspöki rend kiszolgáltatásához tartoznak, hanem annak ünnepélyes kibontakozását fejezik ki. A következő fejezetben ezeknek a szép szertartásoknak a jelentését fogjuk megismerni.

XIII. fejezet

A püspöki szék elfoglalása – a szolgálat kezdete

A szentmise befejeződött, de a püspökszentelés ünnepi szertartása még nem ért véget. Az Egyház most egy olyan jelképes cselekménnyel folytatja a liturgiát, amely első pillantásra egyszerűnek tűnhet, valójában azonban a püspöki szolgálat lényegét fejezi ki. Az új püspök elfoglalja a számára kijelölt püspöki széket.

A mai ember számára a szék csupán egy bútordarab. A keresztény liturgiában azonban mindig mélyebb jelentést hordozott. Már az ókorban is a tanító és az ítélkező helye volt. Aki a széken ült, annak feladata volt tanítani, vezetni és igazságot szolgáltatni. Innen ered maga a „katedra” szó is, amely egyszerűen széket jelent. Amikor tehát püspöki katedráról beszélünk, nem egy díszes ülőalkalmatosságra gondolunk, hanem arra a hivatalra, amelyből a püspök Krisztus nevében tanítja a rá bízott híveket.

A szertartásban a főszentelő és az idősebb segédkező püspök kézen fogják az új püspököt, és ünnepélyesen a püspöki székhez vezetik. Ott leültetik, kezébe adják a pásztorbotot, és ezzel látható módon is birtokba veszi azt a szolgálatot, amelyet néhány perccel korábban a szentség erejével már megkapott.

Ennek a jelenetnek különös szépsége van. Az új püspök nem önmaga foglalja el a helyét. Nem lép oda magabiztosan, mint aki mostantól uralkodni fog. Mások vezetik oda, és mások ültetik le. A liturgia ezzel ismét emlékeztet arra, hogy a püspöki hivatal ajándék. Senki sem teszi önmagát püspökké, hanem az Egyház állítja őt szolgálatába.

Ezután az egész templomban felhangzik a Te Deum, a hálaadás ősi himnusza. Aligha lehetne találóbb éneket választani erre a pillanatra. A püspökszentelés során ugyanis az Egyház végig Isten kegyelméről beszélt. Most pedig már nem kér, hanem hálát ad.

Figyelemre méltó, hogy a hálaadás nem az új püspök dicséretével kezdődik. Nem hangzanak el ünnepi beszédek, nem sorolják fel érdemeit. Az Egyház tekintete teljesen Istenre irányul. A Te Deum első szavai ezt fejezik ki: „Téged, Isten, dicsérünk, téged Úrnak ismerünk.” Minden kegyelem Tőle származik, ezért minden dicsőség is Őt illeti.

Miközben a himnusz felhangzik, az új püspök nem marad mozdulatlanul a székén. A két segédkező püspök végigvezeti őt a templomon, és ő először oszt áldást a híveknek mint püspök.

Ez a mozzanat különösen megható. Alig néhány perccel korábban még ő maga térdelt alázatosan a földön, miközben az egész Egyház érte imádkozott. Most pedig már ő emeli fel kezét, hogy áldást adjon másokra. Milyen szépen mutatja ez a keresztény szolgálat lényegét! Aki előbb maga részesült Isten ajándékában, most már maga is annak közvetítőjévé válik.

Amikor visszatér a püspöki székhez, a liturgia még egy rövid, de jelentőségteljes antifónát énekel:

„Erősödjék meg a te kezed, magasztaltassék fel a te jobbod. Jog és igazság a te széked alapja.”

Ezek a szavak ismét emlékeztetnek arra, hogy a püspöki tekintély nem önkényen nyugszik. A püspöki szék alapja nem a hatalom, hanem a jog és az igazság. A püspök addig tölti be hivatását, amíg Krisztus igazságához marad hűséges. Ettől kapja tekintélyét, és ettől válik pásztori szolgálata gyümölcsözővé.

Ezután a főszentelő egy rövid könyörgést mond az új püspökért. Azt kéri Istentől, hogy adja meg neki a kegyelmet, hogy szóval és példával vezesse a rá bízottakat, és végül velük együtt jusson el az örök életre.

Ez a könyörgés méltó összefoglalása az egész püspökszentelésnek. A liturgia nem földi sikereket kér számára. Nem hosszú életet, nem elismerést, nem könnyű szolgálatot. Egyetlen célt állít elé: úgy vezesse a rábízott nyájat, hogy végül ő maga és hívei együtt jussanak el az örök üdvösségre.

Valójában ez minden püspöki szolgálat végső értelme. A püspök nem önmagáért lett püspök. Nem azért kapta a pásztorbotot, a gyűrűt és a mitrát, hogy tisztelet övezze. Azért kapta ezeket, hogy egyre több lelket vezessen Krisztushoz.

A következő és egyben utolsó fejezetben a szertartás megható befejezését fogjuk szemlélni. Az új püspök először áldja meg a híveket, majd letérdel főszentelője előtt, és háromszor elénekli a régi egyházi jókívánságot: „Ad multos annos” – „Számos évig!” Ez a megható búcsú egyszerre fejezi ki a tiszteletet, a hálát és a testvéri szeretetet.

XIV. fejezet

„Ad multos annos!” – A püspök szolgálata most kezdődik

A püspökszentelés szertartása lassan a végéhez érkezik. Az új püspök már átvette hivatalának minden jelvényét: megkapta a pásztorbotot, amely a rá bízott nyáj pásztorlására emlékezteti; ujjára került a gyűrű, amely Krisztus Egyháza iránti hűségét jelképezi; fejére helyezték a mitrát, amely tanítói szolgálatára utal; kezébe adták az Evangéliumot, amelyet egész életében hirdetnie kell. A hívek talán úgy érzik, hogy a szertartás ezzel befejeződött. A liturgia azonban még egy utolsó, megható jelenettel búcsúzik.

Az új püspök odalép a főszentelő elé. Nem mint egyenrangú fél, hanem mint tanítvány, aki hálával tekint arra, akitől a püspöki rend teljességét kapta. Letérdel előtte, megöleli őt, és háromszor elénekli a régi latin jókívánságot:

Ad multos annos!

Vagyis:

„Sok boldog esztendőt!”

Ez a néhány szó évszázadok óta része a püspökszentelésnek. Nem egyszerű udvariassági formula, hanem mély keresztény kívánság. Az Egyház nem hosszú életet kíván önmagáért, hanem azt kéri Istentől, hogy a főszentelő még sokáig szolgálhassa Krisztus Egyházát. A hosszú élet csak akkor áldás, ha Isten dicsőségére és a lelkek javára telik.

A főszentelő ezután felemeli az új püspököt, szeretettel átöleli, majd viszonozza jókívánságát. A liturgia ezzel ismét arra emlékeztet, hogy az Egyházban a tekintély és a szeretet nem választható el egymástól. A püspökök között nem pusztán hivatalos kapcsolat áll fenn, hanem lelki testvériség. Ugyanazt a kegyelmet kapták, ugyanazt a hitet őrzik, ugyanannak a Krisztusnak szolgálnak.

A szertartás befejeződött. De valójában most kezdődik minden.

A püspökszentelés nem egy életmű megkoronázása, hanem egy új élet kezdete. Attól a naptól fogva az új püspök minden döntéséért, minden tanításáért, minden felszentelt papért, minden kiszolgáltatott bérmálásért és minden rábízott lélekért különleges felelősséggel tartozik Isten előtt.

Talán ezért olyan megható a püspökszentelés egész liturgiája. Miközben kívülről nézve ünnepélyes és fenséges, valójában végig az alázatról beszél. A felszentelendő először hitet vall, majd ígéretet tesz, azután teljes hosszában a földre borul, végül térden állva fogadja a Szentlélek ajándékát. Az Egyház ezzel világosan tanítja, hogy Krisztus országában nincs más út a nagysághoz, csak az alázat útja.

Ha végigtekintünk a szertartás egyes mozzanatain, szinte minden ugyanazt az üzenetet ismétli. A pásztorbot arra emlékezteti a püspököt, hogy a rá bízottakat vezesse és oltalmazza. A gyűrű Krisztus Egyháza iránti hűségre kötelezi. Az Evangéliumos könyv azt hirdeti, hogy saját gondolatai helyett mindig Krisztus tanítását kell továbbadnia. A krizma arra figyelmezteti, hogy egész élete Istennek van szentelve. A mitra pedig azt jelképezi, hogy tanításának mindig az isteni igazság világosságából kell fakadnia.

A püspökszentelés tehát nem csupán egy ember ünnepe. Az egész Egyház ünnepe. Minden új püspök annak a jele, hogy Krisztus ma is gondoskodik nyájáról. Az apostolok küldetése nem ért véget az első században. A Jó Pásztor ma is hív embereket, hogy az Ő nevében tanítsanak, megszenteljenek és vezessék a híveket.

Ezért amikor püspökszentelésen veszünk részt, valójában saját hitünket is ünnepeljük. Azt valljuk meg, hogy Krisztus nem hagyta magára Egyházát. Amit egykor Cézárea Filippiben megígért, ma is valóra váltja: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”

Ez a mondat adja meg a püspökszentelés legmélyebb értelmét. Nem emberi szervezet él tovább kétezer éve, hanem Krisztus Egyháza, amelyet Ő maga vezet apostolain és azok utódain keresztül. Ezért tekinthetünk bizalommal minden új püspökre, és ezért imádkozhatunk értük nap mint nap.

A régi liturgia ezzel a reménnyel bocsátja útjára az új püspököt. A hívek pedig ugyanazzal az imával kísérik szolgálatát, amelyet az Egyház évszázadok óta ismétel:

Ad multos annos!

Isten adjon neki sok esztendőt, hogy hűségesen vezesse Krisztus nyáját, és egykor a Jó Pásztor kezéből elnyerje a hervadhatatlan dicsőség koszorúját.