Midőn a szentéletű Feria grófnőt, kit „az Oltáriszentség arájának” neveztek, megkérdezték, mit tud csinálni oly sok ideig a templomban, ezt a választ adta: „Amit az udvaronc a király előtt, a beteg orvosa előtt, a szegény a gazdag előtt, az étkező a terített asztalnál, azt teszem én a templomban Istenem előtt”. Ugyanő huszonnégyéves korában özvegységre jutván, Szent Katalinról nevezett szerzetesnő lesz. Cellácskájának ablaka a templomba, az oltár felé szolgált. Minden szabad percét ennél a kis ablaknál szent szemlélődésbe merülve tölti. Mikor egy főrangú rokona megkérdi, mivel foglalkozik ilyenkor, így felel: „Mindörökké itt maradnék! Nincs-e itt a mi jó Istenünk? Ó, felséges, kegyes Istenem! És még azt kérded, mit csinálok előtte? Szeretem őt; mert kit illet nagyobb szeretet, tisztelet és dicsőség, mint Istent? Hálát adok neki; mert kitől nyertünk nagyobb jótéteményeket, mint Istentől? Áldozatot mutatok be neki; mert kinek áldozzuk fel magunkat s mindenünket, amink csak van s amink csak lehet, ha nem annak az Istennek, kitől mindent kaptunk? Kérem Őt; mert ki adhat nekünk több és nagyobb kegyelmet, mint ő, a kegyelmek szerzője, a mindenség Ura? … Mit tesz a szegény a gazdag előtt? Mit tesz a beteg orvosa előtt? Mit tesz a szomjas a forrás közelében? Mit tesz az éhező a gazdagon megrakott asztalnál?…”
De legyen az utolsó szó e pontban a mézajkú Szent Bernáté: „Íme az Úr! Íme itt találkozhatom az én Uram, királyom, édes testvérem és meghitt barátom, kegyes Jézusom Szívével. Tehetem‑e, hogy meg ne látogassam, ne imádjam?”