Amit Urunk kafarnaumi beszédében megígért, azt a már elbeszélt utolsó vacsorán – miként láttuk – végre is hajtotta. Itt már nincs semmi vita, kétség, tagadás. Az ígéret hajnalpírja előkészítette a szemeket, hogy az igazság, a valóság felkelő napja ne sértse azokat.
Midőn pedig megvacsoráltanak, vevé Jézus a kenyeret, megáldá és megszegé és adá tanítványainak és mondá: Vegyétek és egyétek, ez az én testem. És vevén a kelyhet, hálát ada és nekik adá, mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26–28) Mily egyszerűség, mily világosság itt is. Főleg, ha visszamegyünk az evangéliumnak eredeti, illetőleg ősi görög szövegére: „Ez az én testem – olvassuk ebben – az én saját testem, ugyanaz, amely érettetek adatik. Ez az én vérem, tulajdon vérem, az újszövetség vére, amely érettetek kiontatik a bűnök bocsánatára.” A szír fordításban pedig, amely a göröggel egykorú s az apostolok idejében készült, így találjuk: „Ez az én tulajdon testem”. Az ősi görög szertartás így adja: „Amit nekünk adnak, amivé ez a kenyér és bor változik: Jézusnak tulajdon teste, tulajdon vére az”.