Igazságos háborúban szabad az ellenségnek fegyverrel s csellel ártani s azt megadásra kényszeríteni. Ámde még igazságos háborúban is tiszteletben kell tartani azokat a korlátokat, melyeket a természetjog és a nemzetközi megállapodások felállítottak. így pl.: csupán rendes és egyenruhájáról felismerhető katonaságot szabad használni, békés polgárokat, főképp gyermekeket, nőket, aggokat, betegápolókat nem szabad bántalmazni; nyílt városokat nem szabad lőni; tilos mérgezett vagy romboló lövegeket használni (dum-dum golyók), azokat, akik megadják magukat, nem szabad megölni; a hadifoglyokkal tisztességesen kell bánni s őket a békekötés után haza kell bocsátani.
Tilos és becstelen eljárás továbbá az ellenség vezérét orgyilkossal láb alól eltenni.
Magánjavakat nem szabad a győztes katonák prédájának átengedni, hacsak a tulajdonosok, pl. bizonyos város lakossága erre különös okot nem szolgáltatnak. De még ily esetekben is csak a vezér adhat a zsákmányolásra engedélyt.
Igazságtalan háborúban azonban nem szabad semmiképpen sem részt venni. Nem szabad ölni vagy ártani még önvédelemből sem. Ily háborúban ugyanis minden egyes katona igazságtalan támadó.
Ha a háború igazságos volta kétséges, akkor az alattvaló köteles a felszólításra hadba vonulni. A társadalmi rend ugyanis a tekintély elvén alapszik s nyugszik; ez az oka, hogy kétség esetén az alattvalónak mindig az elöljáró álláspontját kell helyesnek és igazságosnak feltételeznie, míg csak az ellenkezőről meg nem győződött. Minthogy pedig ez oly bonyolult s nehéz kérdésekben, mint a háborúviselés, az egyes alattvalókra nézve szinte lehetetlenség, azért alig van eset, midőn a honpolgár a katonáskodást lelkiismeretesen megtagadhatná. Más a helyzete a zsoldosnak, aki az állammal nem mint alattvaló, hanem mint szerződő fél áll szemben. A zsoldosnak tehát az ügy igazságosságáról előbb meg kell bizonyosodnia, mielőtt annak érdekében fegyvert ragadna.