A párbajt a régi művelt népek nem ismerték. Ők sérelmeik orvoslását a bíróságnál keresték. Midőn Mariust, a híres rómait, egy barbár vezér párbajra hívta, azt üzente vissza: „Ha meguntad az életedet, akaszd fel magadat!” Voltak ugyan a klasszikus ókorban is párviadalok; ámde ezeket csak mint cirkuszi mutatványokat rabszolgákkal s gonosztevőkkel vívatták a nép mulattatására. A mai párbaj legősibb alakját a gall és germán erdőségekben kell keresnünk. A régi pogány germán – kifejlődött jogállam híján – megsértett becsülete védelmében csak a saját kardjára támaszkodhatott; tehát maga vett elégtételt. Az igazságszolgáltatásnak ezt a módját később maguk a germán bíróságok is elfogadták. És midőn ezt tették, kettős téves hitre támaszkodtak. Egyrészt ugyanis erősen hitték, hogy a párbajozók közül az ártatlant Isten cserben nem hagyhatja, másrészt lehetetlennek tartották, hogy hamis eskü után, melyet a bűnös a bíróság előtt letett, még elég bátorsággal s elfogulatlansággal rendelkezzék a viadal sikeres megvívására.
A római pápák szinte egymásután tiltakoztak ezen pogány babonás szokás ellen, amelyhez az időközben kereszténységre tért gallok s germánok még mindig görcsösen ragaszkodtak.
Már 855-ben I. Miklós pápa azt írja Kopasz Károlynak, hogy a párbaj valóságos istenkísértés.
Hasonlóképpen nyilatkoztak VI. István, III. Sándor, III. Celesztin, III. Ince stb., stb. pápák is. Már a XII. században Wichmann magdeburgi érsek a párbajozókat az Egyházból kiközösíti s megfosztja az egyházi temetéstől. A tridenti zsinat e büntetéseket az egész egyházra kiterjesztette. És azóta is Szent Péter utódai nem szűntek meg minden szeretetüket s tekintélyüket latba vetni, hogy a párbaj barbár szokását, az emberiség eme szégyenfoltját, a kereszténységből kiirtsák.
A pápák állandó küzdelmének azonban eddig még nincs meg a teljes sikere. Sőt vannak korszakok, melyekben a párbajmánia hihetetlen hévvel lángol fel újra.
Így nevezetesen a franciák lovagias udvara a XVI. és XVII. században volt a párbaj szenvedélynek melegágya. Hiteles adatok szerint a XVII. században 30 év alatt annyi nemes francia esett el párbajban, hogy belőlük egész akkori hadsereg kitellett volna. Magának a párizsi Saint-Sulpice plébániának területén volt hét, hogy 20 nemes esett el a párbajban. Ez bírta reá Oliert, a Saint-Sulpice szeminárium szentéletű alapítóját, hogy Páli Szent Vincével karöltve megalapítsa az első párbajellenes egyesületet, melynek nemes tagjai ünnepélyesen megfogadták, hogy kihívást el nem fogadnak.
XIV. Lajos párbajt tiltó rendelettel támogatta e nemes vállalkozást. Újabban szintén történtek e téren dicséretreméltó kísérletek a párbaj ellenes liga megalkotása által. Ez már magában is mutatja, hogy a baj, sajnos, még mindig megvan, s bizony elég sűrűn szedi áldozatait.