A gyilkosságnak egyik legszívtelenebb fajáról kell még szólanunk, amely több áldozatot követel, mint bármely világháború, s mégis oly csendben, észrevétlenül s feltűnés nélkül folytatja nemzetpusztító munkáját, mintha a legártatlanabb dologról volna szó. A magzatelhajtás (abortus) szörnyű vétkéről beszélünk, amely számtalan szülésznő, kuruzsló s lelkiismeretlen orvos kitűnően jövedelmező keresetforrása, sok fiatal anyának korai sírásója s kárhozatba döntője. Sőt vannak orvosok, mint dr. Hirsch Miksa Németországban, dr. Kisch Ferenc Ausztriában, kik a nemzetgyilkolás e rettentő bűnének polgárjogot követelnek s a büntetlensége hivatalos kimondását szorgalmazzák. Politikai pártok, mint a szociáldemokraták s különösen ezeknek nőegyletei erősen támogatják e mozgalmat s kevésbe múlt, hogy Baselben s Csehszlovák-országban a törvény védőpajzsa alá nem segítették a magzatgyilkosokat. De ami a legcsodálatosabb a dologban, vannak egyébként derék s vallásos édesanyák, kik e bűnben tettesek vagy bűnrészesek; becsületes férjek, kik erre szinte kényszerítik hitvesüket s nem irtóznak kezüket tulajdon magzatuk vérébe mártani s elfojtani azt az életet, melyet reájuk bízott a mindenható Teremtő, s kizárni a lelket, a halhatatlan lelket az örök boldogságból, melyre éppúgy hivatott, mint a gyilkos szülők.
Nem fontolja meg vagy talán nem is sejti a bűnös anya tettének rettentő következményeit saját lelkivilágára, melyet ily kegyetlen, természetellenes beavatkozással egyszer s mindenkorra tönkre tesz. Hiszen saját lelkének felét szakítja, tépi le, midőn gyermekének testi-lelki életét meggyilkolja vagy meggyilkoltatja. Fejére szakad a gyilkosságnak minden átka. Meggyilkolt gyermekének véres árnya s égből kizárt lelke elkíséri a sírig – s talán azután is …! De az anya testi életére is óriási veszélyt jelent a magzatelhajtás. Még ha életben marad is, rendesen erősen megsínyli a természet törvényeibe való beavatkozást; igen sokszor magtalan s beteges marad egész életére s kénytelen lesz megsiratni az V. parancs megszegését.
Nem szólunk itt a fogamzás előzetes megakadályozásáról, az ún. „óvakodásról”, amely bár szintén halálos bűn, de nem az ötödik parancs ellen. Itt a már megfogamzott csírázó emberi élet elfojtásáról van a szó.
Hogy mikor kezdődik voltaképpen az emberi élet, vagyis mikor leheli bele Isten teremtő ereje a szülők által adott anyagba a halhatatlan szellemi lelket, eddig még mélységes titok. A szaktudósok általános véleménye ma az, hogy az anyag meglelkesülése összeesik a fogantatás pillanatával; amely viszont az első órákban, de legkésőbb néhány napon belül végbemegy. Ettől fogva jelen van a halhatatlan, szellemi, emberi lélek, megvan az élet s így feltétlen jog a fejlődésre, megszületésre s mindama természetes és természetfeletti javakra, melyeket az isteni jóság az embernek szánt. 6–7 hónapon belül a magzat az anyai méhen kívül még életképtelen. Ha onnan eltávolítják, elpusztul (elhajtás, abortus). A hetedik hónapon túl már életképes, miért is, ha ezen időtől fogva alkalmas módon az anyai méhből előhozzák, csupán születését siettették.