Midőn az isteni Főpásztor az egyházirend szentsége által hatalmát s szeretetét az ő választott szolgáival, papjaival megosztja, ezzel a hallatlan méltósággal súlyos kötelezettséget is ró reájuk, hogy a szentségek szorgos kiszolgáltatása által nyáját legeltessék, híveinek lelkéről gondoskodjanak.
Ez a szent s magasztos teher elsősorban s pedig az igazságosság címén a plébánosokra s káplánokra nehezedik. Más szóval ők nemcsak a szeretetnek, hanem az igazságosságnak tesznek eleget, midőn „az erőtlent erősítik, a beteget gyógyítják, a megtörtet kötözgetik, az elhajlottat visszahozzák, az elveszettet keresik” (Vö. Ez 34,4), ami főképpen a szentségek buzgó s szakavatott kiszolgáltatása által történik.
Nevezetesen ami a gyóntatást illeti, az új törvénykönyv is hangsúlyozza, hogy a lelkipásztorok tartoznak maguk vagy helyetteseik által a hívek gyónásait meghallgatni, valahányszor ezt a hívek ésszerűen kérik (892. kánon). Főképpen mióta X. Pius pápa a gyakori, sőt mindennapi szentáldozást minden hívőnek, még a gyermekeknek is oly apostoli buzgalommal ajánlotta, méltányos s igazságos, hogy a lelkipásztorok necsak minden nehézkesség nélkül fogadják a gyónókat, hanem önként s szívesen álljanak azok rendelkezésére. A szentáldozásra is bő alkalmat kell nyújtaniuk. Örüljenek, ha nyájukat erre az igazán isteni legelőre terelhetik. Viszont azonban a híveknek is be kell látniuk, hogy lelkipásztoraiknak egyéb fontos teendőik is vannak. Nem volna tehát ésszerű s méltányos tőlük – csupa szeszélyből vagy kényelemből – olyasmit kérni, ami őket más kötelességük teljesítésében, nevezetesen a hitoktatásban akadályozza.
Különös felelősség terheli a lelkipásztorokat a súlyos betegek s haldoklókkal szemben. Ezeknek kötelesek éjjel vagy nappal – még életük kockáztatásával is – a szükséges szentségeket kiszolgáltatni. Az új törvény erre vonatkozólag ezeket mondja: „A plébánosnak kötelessége nagy gonddal s kiáradó szeretettel a plébánián levő betegeket, főleg haldoklókat megsegíteni, őket a szentségekben szorgosan részesítve és lelküket Istennek ajánlva” (468. kánon). Ha megfontoljuk, miről is van szó ott a betegágynál, midőn igen gyakran örök üdv vagy örök kárhozat forog kockán, akkor az egyházjognak emez ünnepélyes s meleg hangján, mely az imént idézett cikkelyben megcsendül, nem csodálkozhatunk.
Azonban – hála Istennek! – a katolikus papot erre a legszentebb s lélekbenjáró kötelességére figyelmeztetni szinte fölösleges. Még a kevésbé buzgó lelkipásztorban is szinte felsikolt a lelkiismeret, a kötelességérzet és szent hatalmának öntudata, mikor lélekmentésről van szó. Hány és hány adta oda tényleg életét, csakhogyragályos betegségben sínylődő híveit a végső vigasztalásban részesítse! Tette ezt azzal a boldogító meggyőződéssel, hogy hivatásának s a szeretetnek lesz vértanúja.