A malaszt csakúgy nagy valóság, mint a halhatatlan lélek. Érzékeink alá azonban egyik sem esik. Hiszen mind a kettő szellemi dolog. Majd ha egykor testből kilépő lelkünk az örökkévalóság ölén öntudatra ébred, fog tapasztalati úton meggyőződni a malasztról, amelynek létét eddig csak hitte. Akkor érezni fogja azt az atyai kart, mely őt szeretettel segítette, ápolta, ringatta, ölelte.
Mindazonáltal vannak a malaszt láthatatlan kiáradásának érzékeink alá eső megnyilvánulásai, jelei is. Mikor kimegy a magvető bevetni szántóföldét, nagy ívekben kilendülő karjait látod, de az ugarba hulló gabonaszemeket nem látod. Mint láthatatlan angyali hadsereg vonulnak ki a malasztok a világ meghódítására, csupán a maguk felett lengetett apró lobogók ötlenek szemünkbe. Látható jellel szokott a malaszt az egyes lelkekbe betérni. Mintegy színes jelmezbe öltözött heroldok, hírnökök ezek a jelek, melyek különböző formáikkal, színezetükkel azt is mindjárt elárulják, hogy a malasztok minő nemét s mily célzattal hozzák a léleknek. Maga a megtestesült örök Bölcsesség, a malasztok ősi forrása, világéletében érzékelhető jelekkel közlekedett az éggel s a földdel. Mikor kezét összetette, akkor nyert Atyjától meghallgattatást, mikor Olajfák hegyi haláltusájában térdére omlott, akkor hozott neki az angyal vigasztalást. Kézfeltevéssel s egyéb jelekkel gyógyította a betegeket, a keresztfán fejét meghajtva jelezte, hogy áldozatát bevégezve, újra megnyitotta a bűn által bezárt egeket.
Ezt a jelbeszédet folytatja Krisztus az ő titokkal teljes testében, az Egyházban is a világ végéig. Azokat a malasztokat, amelyekkel Egyházát fenntartja s kiépíti, külső jelekhez kötötte. Nevezetesen hét ilyet rendelt, a hét szentséget. Látható, érzékelhető jelek ezek, amelyek megszentelődésünket jelentik és eszközlik.
Istenileg bölcs eljárásának több oka van.
Az elsőt már Aranyszájú Szent János a következő találó szavakban adja: „Ha tisztán csak lelkek volnánk, miként az angyalok, úgy Isten csupán szellemi adományok által közölte volna magát velünk. Mivel azonban testből s lélekből vagyunk összealkotva, úgy tetszett neki, hogy a malasztot, amely teljesen szellemi: látható, testi jel által közölje, hogy így a mi gyengeségünknek s természetünknek megfelelővé tegye azt”. Egy másik okra Szent Ágoston mutat rá: „Az emberek – úgymond – nem alkothatnak vallásos társulatot, hacsak magukat közös ismertető jelek, vagyis látható szentségek által egybe nem kötik”. Egyházunk ugyanis látható társaság lévén, látható módon kell abba belépnünk, ami a szent keresztség által történik s látható életműködést kell benne kifejtenünk, ami főleg a szentségekben való részesedés által megy végbe. Ezekhez adhatjuk még az embernek jogos és üdvös megalázását. Az embert ugyanis már a paradicsomban s azóta is legtöbbször az anyagi dolgok tilos élvezete szennyezte be. Legyen tehát az anyag az ő megszentelődésének is eszközlője.
Nagyon világos, hogy a szentségeknél alkalmazott érzékelhető jelnek malaszteszközlő ereje nem magamagában van, nem a természet adta neki. Ezt feltenni merő babonaság volna. A jelet sohasem szabad elválasztani attól, aki azt adta, rendelte, aki Egyházában szüntelen él s akinek keze a szentség által a lélekhez ér. És ez nem más, mint Jézus Krisztus.