Minthogy mi szegény emberek valamennyien leszármazottjai vagyunk a szerencsétlen Évának, Isten szemében ugyanazt a bűnt követtük el, mint ő, s így ugyanarra a büntetésre is ítéltettünk, melyet Isten rája mért: itt bolyongunk mindnyájan e siralomvölgyben, számkivetve igazi hazánkból, számos testi-lelki gyötrelmeink és szenvedéseink miatt sírva, szomorkodva. Bizony boldog ama halandó, ki ennyi nyomorúság közepette gyakorta fordul segítségért a világ vigasztalójához, a bűnösök menedékéhez, Isten hatalmas Anyjához; szerencsés ember az, ki áhítattal hozzá folyamodik és pártfogásáért könyörög. „Boldog ember, ki engem hallgat és ki ajtómnál vigyáz naponkint!” (Péld 8,34) „Boldog az, – kiált felénk Mária – ki tanácsaimat meghallgatja és nem restell naponkint irgalmasságom zsámolyánál várakozni; hogy ott közbenjárásomat és segítségemet kikérje.” Az anyaszentegyház maga tanít bennünket, az ő gyermekeit, mily serényen és mekkora bizalommal forduljunk minden időben ehhez a mi szeretetreméltó oltalmazónkhoz és pedig akkor, midőn megköveteli, hogy Máriát egészen különös módon tiszteljük: az év folyamán több ünnepet üljünk meg tiszteletére, a hét egyik napja különösen Máriának legyen szentelve, a papok és szerzetesek zsolozsmáikban az összes keresztény népek nevében hozzá fohászkodjanak, s minden hívő napjában háromszor üdvözölje őt a harang szavára. Hogy felismerhessük e tekintetben az Anyaszentegyház álláspontját és szándékát, elegendő, ha megfigyeljük, mint kívánja minden nagy közös veszedelem idején, hogy Máriát szentkilencedekkel, nyilvános imákkal, körmenetekkel, templomainak és képeinek látogatásával segítségül hívjuk. Mária is azt kívánja tőlünk, hogy folyton hozzá fohászkodjunk, hogy mindig nála keressünk segítséget. S ezt nem azért óhajtja, hogy tán nagyobb hódolat jusson neki osztályrészül, hiszen összes hódolatnyilvánításunk sem áll arányban érdemeivel, hanem hogy ezáltal bennünk az iránta való bizalmat és áhítatot növelje, hogy több segítségben és vigaszban részesíthessen.