Másik jellemző sajátossága az isteni természetnek a végtelen szépség. A megszentelt léleknek is kijut ebből a rokoni vonásból. Hasonlít Istenéhez. Voltaképpen minden teremtmény magán viseli Teremtője kézjegyét s így emlékeztet is reá. A kő, a virág, az állat egy-egy nyoma, vonása az Istennek. Az értelemmel, szabad akarattal megáldott lélek már meglehetősen hű képe Alkotójának. A megszentelő malaszt azonban lelkünket az Istenség valóságos tükrévé teszi s oly hasonlatosságra s így szépségre emel fel, aminőnek párja nincs az egész természetben.
A szentek mind elragadtatással beszélnek erről a szépségről.
Midőn Isten Szienai Szent Katalinnak megmutatta a malasztos lélek szépségét, ez csókokkal szerette volna elhalmozni mindazok lábát, kik a bűnösök megtérítésével foglalkoznak, „Ó, atyám – szólt lelki vezéréhez – ha látnád a kegyelem állapotában levő lélek szépségét, ezerszer is szívesen adnád oda érette életedet.”
Szent Birgittához pedig így szólott az Üdvözítő: „Ha látnád a malasztos lélek szépségét, fényétől elbűvölve s megvakítva, élettelenül roskadnál össze”.
Szent Terézia pedig, aki a megigazult lelket kristálygolyóhoz hasonlítja, melyet a kegyelem napja, a Szentlélek nem kívülről, hanem a belsejéből világít s ragyog be, annak szépségéről így nyilatkozik: „Testvéreim! az igazak lelke nem más, mint paradicsom, melyben az Úrnak kedve telik. Semmit sem tudok, amivel a megigazult lélek szépségét s nagyságát összehasonlíthatnám. Felhívlak titeket, elmélkedjetek afelett, mily szép a megszentelt állapotban ragyogó lélek vára, ez a hajnali harmatgyöngy, ez az életfa, mely az élet eleven vízébe, magába Istenbe van ültetve.