Csodálatosak s rettenetesen titokzatosak azok a kísérletek s vállalkozások, amelyekkel a malaszt egyes lelkeket meghódítani, hatalmába keríteni igyekszik.
Tamerlan tatár fejedelem, midőn valamely várost elfoglalni készült, első nap fehér zászlót szokott kitűzetni annak jeléül, hogy kész a várost s annak lakóit megkímélni, ha önként meghódolnak. Ha ez nem használt, másnap vörös zászlót tűzetett ki. Ez meg azt jelentette, hogy iszonyú vérontást készül elkövetni, ha a lakosok még ma sem adják meg magukat. Ha még ezután is ellenálltak, a harmadik nap fekete zászlót húzatott fel, jelezve ezzel a város végső pusztulását, földig való lerombolását, ha még e napon is dacol. Ilyenféle Isten eljárása is, midőn a bűnöst megtérésre inti. Először áldásaival, jótéteményeivel lágyítgatja annak szívét. Ezt jelképezi a fehér zászló. Ha ez mit sem használ, kitűzi neki a vörös lobogót, vagyis ráküldi a kereszteket s szenvedéseket, hogy megtörje, megpuhítsa. Ha célt ezzel sem ér, akkor következik a fekete zászló: a halál, a kárhozat. Így ostromolta hajdan az Úr Fáraónak kőkemény szívét, reábocsájtva a rettentő csapások egész özönét. Az Úr Jézus sem kímélt semmi fáradságot, hogy hűtelen, megátalkodott tanítványát, Júdást, megmentse. A szelíd s szigorú szemrehányások, a lábmosás, az elfogadott csók mi egyebek, mint a malasztnak egy-egy rohama a veszendőnek indult lélek visszahódítására.
Gondoljunk aztán a rettentő lelki harcra, amelyet Luther Márton vívott Wartburgban önmagával, vagyis inkább Isten malasztjával. Ez a lelkiismeret által szüntelen felvetette neki a kérdést: „te az ősi vallást akarod reformálni, új vallást csinálni; de ki bízott meg ezzel téged? Honnan van a küldetésed? Vajon te magad vagy‑e bölcs s előtted mit sem tudtak?” Ő ugyan ezt a kínzó zaklatást – önmagát vakítva – az ördögnek tulajdonította, de voltaképpen nem a gonosz szellem, hanem a Szentlélek volt az, akivel tusakodott. A malaszt aztán visszavonult, a „nagy reformátor” pedig belerohant a veszedelembe, magával rántva megszámlálhatatlan milliókat.
Máskor ismét a malaszt működése olyan, mint a villámlás az éjszakában. Pillanatra megmutatja, bevilágítja az utat, melyre lépnünk kell, ha lelkünket megmenteni akarjuk. Jaj nekünk, ha e válságos pillanatot elszalasztjuk! Hamarosan sötét lesz megint minden, s újabb villámlás talán többé nem következik. Mi lett volna a jerikói vakból, ha a szerencsés találkozást az Úr Jézussal ki nem használja? Ki tudja találkozott volna‑e az életben vele még egyszer? Azért int oly komolyan s szellemesen Szent Ágoston: „time Jesum transeuntem!” „Félj, nehogy Jézus melletted áthaladjon!” Minő ideiglenes és örök sors várt volna Magdolnára, ha álszégyentől visszatartva nem lépte volna át a farizeus küszöbét, hogy bánatkönnyeivel öntözze Jézus lábait? Hogyan alakult volna Péter sorsa, ha nem esik reá az áthaladó Jézus tekintete ott a főpap pitvarában? Azért „jól cselekszünk figyelmezvén a malasztra, mint homályos helyen világító szövétnekre, míg a nap fölkel és a hajnalcsillag feltűnik a mi szíveinkbe”. (2Pét 1,19) Ez a hajnalcsillag, ez a nap, a megszentelő malaszt, amelyről értekezésünk második felében szólunk. Aki pedig oly boldog s szerencsés, hogy – amint gyermekded bizalommal remélhető – a megszentelődés drága kincsét hordozza szívében, azért egy pillanatra se feledje az Írás intelmét: „tartsd meg, amid vagyon, hogy senki el ne vegye koronádat”. (Jel 3,11) Ez megint csak buzgó s lelkiismeretes közreműködés által történik a segítő malasztokkal, amelyeket Isten túl bőven, szinte minden pillanatban rendelkezésére bocsát a megigazult léleknek. Minden egyes malaszt aztán a végtelenbe nyúló láncnak utolsó szeme. Ha megragadjuk, szóval tanácsát, figyelmeztetését követjük, a malasztok egész sorozatát vonjuk magunkhoz. Az utolsó láncszem a boldog örök haza révpartjához kapcsolódik.
Nagy Sándorról mondják, hogy midőn hódító seregét a tengeren Ázsiába szállította, az esti szellő Boldog Arábia tájáról kellemes illatokat hozott feléjük. Ez valamennyiüket bátorította, lelkesítette. Elgondolták, hogy minő pompás s dicső lehet az az ország, amelynek már az illata is olyan andalító. Így küldi Isten – Szalézi Szent Ferenc szerint – az ő kellemes illatos malasztfuvalmait az örök boldogság honából, hogy megízleltesse velünk a hitélet, az istenesség örömeit, reményeit, hogy kitartásra, buzgalomra lelkesítsen, bátorítson az élet tengerén. „Miként tehát a hajósok, mihelyt észlelik, hogy kedvező szél fúj, azonnal megoldozzák a köteleket, kifeszítik a vitorlákat és sietve kezdik meg tengeri útjukat, úgy mi is, amint érezzük, hogy a Szentlélek bensőnket megihleti s malasztja által a jóra serkent, egész erőnkből rajta legyünk, hogy hívásának szót fogadjunk, nehogy az reánk kárba vesszen.” (Granadai Szent Lajos)