Az ellenségszeretetnek leglényegesebb gyakorlata, a megbocsátás, éppen abban áll, hogy a belső gyűlöletnek helyt nem adunk, illetőleg azzal felhagyunk s újból megadjuk a szeretetnek közönséges jeleit.
Az előbbi, ti. a gyűlölettől való tartózkodás, annak leküzdése haladékot nem tűr. A szeretet külső jeleit azonban megfelelő okból egy időre meg is tagadhatjuk. Így nem vétkeznék az, aki hideg, zárkózott magatartással neheztelését, fájdalmát a sértővel szemben elárulja, azon bizonyos elégtételt vesz magának, sőt azt ilymódon javítani igyekszik. Az ily eljárás azonban hosszan ne tartson, mert botrányra ad okot s a sértőben – nem alaptalanul – azt a hitet ébreszti, hogy mi őt szívünkben gyűlöljük s ellenségei vagyunk.
A kicsinyes okból eredő duzzogás, egymás kikerülése, amennyiben nem tart soká s nem a gyűlöletet sugallja, bocsánatos bűn.
A hosszú haragtartás, melyre nagyobb sértés szolgáltatott okot, rendesen súlyos bűn, mert. eltekintve a botránytól, melyet a keresztény társadalomban előidéz, gyűlölet nélkül alig képzelhető.
Az őszinte bocsánat nem zárja ki, hogy emellett a sértésért, igazságtalanságért, kárért sértőnktől elégtételt kívánjunk, sőt ügyünket a bíróság elé vigyük. Ez utóbbi eszközhöz azonban csak akkor forduljunk, ha azt a közjó vagy jelentékeny magánjó úgy kívánja. Ellenben tekintsünk el attól, ha semmi haszon, hanem inkább csak megrögzöttebb ellenségeskedés támadna belőle. Hagyjuk inkább ügyünket az Úrra, ki azt mondja magáról: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek annak idején…” (MTörv 32,35)