Dolgoznia mindenkinek kell, vagyis oly foglalkozás után látnia, amelyet nem csupán kedvtelésből s szórakozásból folytat.
A munkának megvan a maga óriási szociális jelentősége. A munka az ember hatalma alá hajtja a földet, irtogatja a tövist, a bojtorványt, mely rajta az isteni átok óta oly buján tenyész; szebbé, lakhatóbbá teszi e siralomvölgyet s legalább részben visszavarázsolja az elvesztett paradicsomot. A munka adja meg az emberiségnek mindennapi kenyerét. Mérhetetlen nagy a munkának erkölcsi értéke. Megmenti az embert a zülléstől, romlástól, elfajulástól, mert „sok gonoszságra tanít a henyélés”. (Sir 33,29) Gyógyítgatja a bűn által ejtett sebeket, kifejleszti a testi s szellemi erőket, nemesít, felemel, megdicsőít. De a munkának természetfeletti értéke sem kevésbé fontos. Utánzása Istennek. „Az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom” (Jn 5,17) – mondja Jézus. Igen! az Üdvözítő dolgozott, nem csupán mint a Szentháromság második személye világot teremtve és kormányozva, hanem mint a szegényes falusi műhely egyszerű iparosa. Ezzel a kézimunkát kiemelte addig alacsony, megvetett helyzetéből s kiállította számára a nemesi levelet. A keresztény világnézetben a munka nem keserű kényszerűség, mint azt a szociáldemokrácia feltünteti, hanem szent dolog, mely rangra nézve mindjárt az imádság után következik. Amit Nagy Sándor lángelméje már az ókorban belátott, hogy: „dolgozni királyi, henyélni rabszolgai valami”, azt a keresztény fejedelmek gyakorlatban is akárhányszor bemutatták az ámuló világnak, a kormányzás fárasztó gondjától szabad perceiket szerény kézimunkára fordítva. Midőn Alfonz királynak ezt némelyek rossz néven vették, így felelt: „Tehát a királyoknak hiába adta Isten a kezet?”