A vatikáni szent zsinat tanítja, hogy a kinyilatkoztató Istennek „értelmünk és akaratunk teljes odaadásával kell hódolnunk” és hozzáteszi, hogy „a hit, melyet mi, katolikusok vallunk, a legszilárdabb alapra támaszkodik”. (III. ülés, IV. fejezet.) Mindebből következik, hogy hitünknek a kinyilatkoztatott igazságokban erősebbnek kell lennie, mint bármely tudásnak, melyet érzékeinkkel s puszta józan eszünkkel szereztünk.
Megmagyarázza ezt:
1. a kinyilatkoztató Istennek végtelen tekintélye, mely feltétlenül nagyobb biztonságot nyújt, mint a puszta természetes ész vagy az érzéki meggyőződés. Ily értelemben mondotta Hofbauer Kelemen, a szent redemptorista: „Inkább hiszem, hogy egy Isten van három személyben, mint azt, hogy az a kép tényleg ott függ a falon. Mert szemem csalódhatik, de Isten meg nem csalhat”;
2. akaratunknak hatalma. Tekintve ugyanis a roppant érdekeket, melyek hitünkhöz fűződnek, az akarat teljes eréllyel megparancsolhatja az értelemnek, hogy a kinyilatkoztatott igazságokhoz mindenekfelett ragaszkodjék;
3. az isteni kegyelem, mely értelmünket s akaratunkat természetfeletti módon támogatja.
E három együttvéve teszi érthetővé előttünk a vértanúk bámulatos erejét, bátorságát s hősiességét, amellyel megvetve a világ minden előnyét s az emberfeletti kínokat, hitükhöz ragaszkodtak s érette életüket szívesen odaadták.
Gyönyörű példa erre a negyven katonatiszt esete, kiknek hősies hithűségét Szent Vazul, Szent Gergely s a többi Szentatyák nem győzik magasztalni.
Licinius császár Agricola nevű helytartója hitük miatt csikorgó hideg télen mezítelenül a befagyott tó jegére állítja őket Sebaste város közelében. A parton langyos meleg fürdőről is gondoskodott a zsarnok, melybe nyomban átléphetnek, ha lelkük ereje megtörik és Krisztust megtagadják.
A keresztény hősök a tó jegén körben állva egymás állhatatosságáért könyörögnek az Úrhoz: „Negyvenen jöttünk a tóra, ó, add Uram, hogy mind a negyvenen meg is koronáztassunk. Már több órája tűrik a rettentő kínokat, midőn a reájuk ügyelő őr titokzatos fényt lát közöttük szétáradni s koronákat az égből alálebegni, melyek egynek kivételével valamennyinek homlokát díszíték. Miközben a látomáson elcsodálkozik, íme az az egyetlen, aki koronát nem érdemelt, elhagyva társait a fürdőbe lépett, ahol azonban nyomban szörnyet halt. Az őr erre Isten kegyelmétől érintve felkiáltott: „Én mostantól fogva keresztény vagyok, és mint keresztény akarok meghalni!” Erre levetette ruháit s a hitvallók közé állott a jégre. Csakhamar angyal szállott le égből, ki neki is hasonló szép koronát hozott. Másnap Agricola helytartó valamennyinek csontjait botokkal megtörette s testüket máglyára vetette.