Amint a természetes élet s annak létrejövése telve van mélységes titkokkal, annál inkább elmondhatjuk ezt a lélek természetfeletti, kegyelmi életre való születéséről, mely a hit által történik legfőképpen. „Ó, Isten bölcsességének és tudományának mélységes gazdagsága! mely megfoghatatlanok az ő ítéletei és megvizsgálhatatlanok az ő útjai!” (Róm 11,33) Bámulatos és megható Isten gyengéd alkalmazkodása minden egyes lélekhez. Ahány lélek van, Isten annyiféleképp ajánlja fel neki a kegyelmet, az üdvösséget.
A felnőttek közül némelyek – mondhatnók – tudományos úton jutnak el a hit küszöbéig. A szenvedélyektől meg nem vakított értelem ugyanis, ha jóakarattal keresi az igazságot, többféle úton-módon, nevezetesen a nagy mindenség szemléletéből Isten létéről s tulajdonságairól meggyőződést szerezhet. Már az ókorban akárhány pogány megjárta ezt az utat, mint Plato, Sokrates s iskoláik számos tanítványa. Szent Pál menthetetlennek nevezi azt, ki a Teremtőt munkáiból meg nem ismeri. (Róm 1,20)
Ámde szólott‑e valaha hozzánk ez az Isten? „Az emberi észnek, hogy ily fontos ügyben csalódás áldozata ne legyen, szorgalmasan kell kutatnia s bizonyosságot szereznie az isteni kinyilatkoztatásról, hogy így, mint az apostol bölcsen tanítja (Róm 12,1), „a mi szolgálatunk okos legyen”. (IX. Pius. Vö. Denz. 1637.)
A józan ész azt is könnyen belátja, hogy az isteni kinyilatkoztatás nemcsak lehetséges, hanem Istenhez méltó s az emberi nemre feltétlenül szükséges. Kézzelfogható bizonyság erre a régi s a modern pogányság, mely a kinyilatkoztatást nélkülözve avagy attól elfordulva minden pazar kultúrája s műveltsége mellett mérhetetlen vallási tudatlanságba s erkölcsi posványba süllyedt.
Alig képzelhető, hogy a világot teremtő s kormányzó Isten legremekebb, de végromlásnak indult alkotását, az embert magára hagyja s mentő jobbját feléje ki ne nyújtsa.
És tényleg minden vallás tanítja s így az emberi nem közmeggyőződése, hogy Isten az emberiséggel valaha érintkezésbe lépett, hogy azt tanítsa és irányítsa.
Az igazságot kereső lélek szeme csakhamar a kereszténységen akad meg. A többi vallás ugyanis feltűnően s nyilvánvalóan a hamisság bélyegét hordozza magán.
A kereszténység s jogelődje, az ószövetségi zsidó vallás azonban nem csupán páratlan magasztos s egyedülálló hit- és erkölcstanával vonja a figyelmet magára, hanem minden kritikát s bírálatot kiálló okmányokkal is tudja magát igazolni. A Szentírások ugyanis mint teljesen hiteles történelmi könyvek bizonyítják, hogy „sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, – legutóbb Fia által szólott hozzánk” (Zsid 1,1.2), akiknek küldetését kétségbevonhatatlan csodákkal s jövendölésekkel mint isteni pecséttel hitelesítette.
És ezzel az igazság keresője el is érkezett az isteni hit küszöbéig. Hogy tényleg meghajtja‑e vállát a hit szent igájának elfogadására, ez kettőn fordul meg: Isten kegyelmén s az ő szabadakaratán. Ha a lélekben megvan a kellő alázatosság, hajlandó becsületes életet élni s vétkeivel szakítani, főleg, ha imádkozik, akkor Isten készörömest gyújtja ki benne a hit világosságát kegyelme által.
Ez a világosság mindenesetre még csak a hajnal; delelőjét a katolikus hitben éri el. A katolikus Egyház az, melyre Isten kinyilatkoztatásainak egész letéteményét bízta, amely azt tévmentes bizonyossággal őrzi s magyarázza. A katolikus Egyházban van meg az a Péter, az a szikla, amelyre Krisztus épített, megígérve s isteni szavát adva, hogy az ő fenséges művén, az Egyházon a pokol kapui sem fognak erőt venni. (Mt 16,18) A katolikus Egyház úgy kiemelkedik a számtalan darabra tört, egymásnak ellentmondó s belső feloszlásnak indult felekezetek közül, mint a hegyen épült város, mint a világítótorony a tenger zavaros, háborgó hullámaiból.
Az ide – talán hosszú, fáradságos úton – megérkezett lélek egyszerre csak látni kezd. Lát sokkal nagyobb világossággal, mint aminőt a kutatás, a tanulmány, a vitatkozások neki megszerezhettek. Úgy érzi magát, mint aki a külső sötétségből pazarul megvilágított ünnepi terembe lép. Mindent megért. A kegyelem felkelt napja teszi ezt, mely a meghódított lelket immár beragyogja. Azért mondja a világ egyik legnagyobb lángelméje, Ágoston: „Hiszek, hogy belátásra jussak”. A tudós Szent Anzelm pedig így beszél: „Érteni óhajtok némelyeket, ó, Isten, igazságaidból, melyeket szívem hisz és szeret. Nem azért kívánom érteni, hogy higgyem, hanem azért óhajtom hinni, hogy értsem. Mert azt is hiszem, hogy nem fogok érteni, hacsak előbb már nem hiszek”. És minő boldogság s hála árasztja el az ilyen, Isten családi otthonába tért lelket! Örömkönnyek közt kiáltja Ágostonnal: „Ezer hálát adok neked, ó, én Megvilágosítóm! Én megtértem; most tisztán látom a szörnyű örvényt, melyben fekvém; reszketve mondom: Ah, az a sötétség, melyben nélkülözém az ég világosságát! Ah, az én előbbi tudatlanságom, melyben nem ismerélek, ó, Uram! Oly későn ismerélek meg téged, ó, én igaz világosságom! ó, oly későn ismerélek meg! de mégis ezer hálát adok érte, hogy megvilágosítál, hogy Téged és önmagamat megismerhetem”. (Soliloquia 33. f.)