És ha az emberi hit biztos forrása ismereteinknek, mennyivel inkább az a hit, amely a kinyilatkoztató végtelenül bölcs, igazmondó s szent Isten tekintélyén alapszik, aki nem csalódhatik, sem pedig minket meg nem csalhat s aki még hozzá értelmünket kegyelme napfényével ragyoghatja be s az igazsághoz ragaszkodó akaratunkat malasztjával támogathatja?
Ezt az isteni hitet Egyházunk a vatikáni zsinaton (1870) így határozta meg: „A hit természetfeletti erény, amely által Isten kegyelmének támogatásával s segítségével igaznak elfogadjuk azt, amit ő kinyilatkoztatott és pedig nem azért, mert természetes eszünkkel a dolgok belső igazságát átlátjuk, hanem magának a kinyilatkoztató Istennek tekintélye miatt”.
Ha a hitnek ezt a meghatározását kissé boncoljuk, nyomban észrevesszük, hogy benne nagy szerep jut az értelemnek. A tiszta józan észnek a hittől függetlenül is meg kell ismernie, hogy van Isten, hogy Isten feltétlenül szavahihető s hogy Isten csakugyan beszélt hozzánk, adott kinyilatkoztatást. Ha mindezt is csupán a hitből tudnók, hitünknek nem volna elég alapja, ésszerűtlen volna.
A józan észnek továbbá azt is be kell látnia, hogy Isten bölcs okokból s a mi legnagyobb lelki hasznunkra kinyilatkoztathat oly dolgokat, amelyeknek „belső igazságát” át nem látjuk és megkövetelheti, hogy azokat az ő tekintélye miatt igazaknak elfogadjuk. Hiszen számtalan dolgot elhiszünk a tudósoknak, orvosoknak, csillagászoknak, vegyészeknek stb. nem azért, mert belátjuk, amit mondanak, hanem azért, mert ők mondják. A természet ezernyi jelensége is nyilvánvaló igazság, jóllehet a „hogyan?”, a „miért?” rejtély előttünk. Nincs tehát abban semmi ésszerűtlen, ha Istennek elhisszük, hogy az ő belső életének s a természetfeletti világnak is vannak titkai, melyeknek igazsága „ragyog, mint a nap, jóllehet szemünk bele nem tekinthet”.
Az ész azonban egymagában a hitet még létre nem hozza; kell, hogy ott álljon mögötte az akarat.
Ha az akaratnak tetszik az, amit a hit tanít, akkor a hitnek akadálya, nehézsége nincs. Az akarat egyszerűen ráparancsol az értelemre: „Higgy! alapos kifogásod nincs, tehát higgy!” Ha látszólagos, fátyolszerű homály tolul az értelem szeme elé, amelyen keresztül azonban mégis látja a hit igazságát, akkor az akarat azt parancsolja az értelemnek: „Vesd meg ezeket az apró-cseprő kétségeket!” Ha a nehézség alaposabbnak látszik, akkor viszont mintegy így beszél az akarat: „Ha Isten mondotta, akkor feltétlenül igaz és hinnem kell. Hogy azonban csakugyan Isten mondotta‑e s miképp kell a dolgot értenem, ezt meg kell tudnom attól, ki erről felvilágosíthat”.
De jaj akkor, ha az akaratnak nem ízlik a hit tanítása, ha nem akar vállalkozni arra a lemondásra, önmegtagadásra, melyet a hit tőle követel. Ilyenkor ezernyi rést s kibúvót keres s talál, hogy hinni ne kelljen. Éppen nem, vagy csak nagyon renyhén figyelmezteti az értelmet, hogy kötelességeit a megismert igazsággal szemben teljesítse s levonja abból a következtetéseket. Sőt arra ösztökéli a lelket, hogy szemét az igazságtól elterelje, szándékkal keresse a homályt, a bizonytalanságot; sőt egyszerűen zárkózzék el a hit betóduló fénye elől.
De még az értelemnek és akaratnak összhangzatos működése sem tudja létrehozni az isteni hitet. Mert amint a szem, az ész nem magamagát hozza létre, úgy a léleknek ez a látóképessége is ajándék s pedig éppoly természetfeletti ajándék, mint az az élet, amelyre meghív, előkészít s amelyre megadja a képességet. A hit az örök boldogság hídja, erre a hídra saját természetes erőnkből nem léphetünk. A hit sugár, mely minket Isten látására s birtoklására kalauzol; ezt a sugarat Istennek kell reánk lövellnie. „Senki sem jöhet énhozzám, hacsak az Atya, ki engem küldött, nem vonzza őt… De vannak némelyek közületek, kik nem hisznek. Azért mondottam nektek, hogy senki hozzám nem jöhet, hacsak Atyámtól nem adatik neki” (Jn 6,44.65.66), mondja az Üdvözítő. Szent Pál is gyakran hirdeti, hogy a természetfeletti élet s annak kezdete, az isteni jóság s irgalom tiszta ajándéka: „Kegyelemből szabadultatok meg a hit által és ez nem tőletek van, mert Isten ajándéka”. (Ef 2,8)
Hasztalan minden rábeszélés s bizonyítás, hasztalan Isten igéjének hirdetése egymagában, mert „sem aki ültet, valami, sem aki öntöz, hanem aki növekedést ad, az Isten”. (1Kor 3,7) Mert Isten kegyelme nélkül nemcsak képtelenek vagyunk az isteni hitre, hanem még a hívesre való jóakaró hajlam sem ébred fel bennünk, amint ezt a nagy Szent Ágoston a korabeli Pelagián-féle eretnekséggel szemben pompásan kifejtette s megvédelmezte s a hivatalos Egyház zsinatain meghatározta. (Oranzsi II; tridenti zsinatok.)