A szentségtörésnek bizonyos faja az ún. simonia. Valami Simon nevű bűbájostól vette nevét, aki az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint (8,18…) látva a Szentlélek csodálatos ajándékainak kiáradását az apostolok kézfeltétele által, ugyanezen hatalmat pénzzel szerette volna megvásárolni. Ajánlatát Szent Péter borzalommal, a legsúlyosabb szavakkal utasította el. Azóta simoniának nevezik azt a bűnt, midőn valaki lelki javakat, pénzért vagy egyéb anyagi érdekért és kárpótlásért akar megszerezni. Különösen dühöngött e vétek a középkorban, midőn egyes júdáslelkű egyének a világi hatalomtól pénzért egyházi méltóságokat és hivatalokat vásároltak, püspökségeket, apátságokat, plébániákat szereztek. Az Egyház minden tőle telhető eszközzel küzdött eme borzasztó visszaélés ellen, mely Krisztus nyájának oly nagy károkat okozott. A világi híveket e pontnál főleg két dolog érdekelheti:
a) A simonia látszatával bír, de attól valójában távol van, ha a hívek a „szentmiséért” vagy a „szentségek kiszolgáltatásáért” valamit fizetnek (stóla!). Jól kell ugyanis tudniok, hogy a „misepénzt”, a „stólát” nem magáért a szentmiséért, szentségekért adják, hanem csupán hozzájárulnak az egyház szolgájának eltartásához. Méltányos és igazságos dolog ugyanis, hogy azok, kik a hívek lelkét kiszolgálják, a hívek részéről anyagi ellátásban részesüljenek.
b) Valóságos simonia kegytárgyakért, pl. rózsafüzérekért több pénzt kérni vagy adni azért, mert azok meg vannak áldva, búcsúkkal vannak ellátva. Az Egyház, hogy az ilyen, lelki dolgokkal való kereskedésnek elejét vegye, egyszerűen úgy intézkedett, hogy a kegytárgyak, melyekkel mi már búcsút nyertünk, nyomban elvesztik az áldást és búcsút, amint azokat pénzért eladtuk. (924. kánon 2. p.)