A tanítvány szava:
I.
Uram, milyen nagy a te bírásodnak öröme, amelyet rejtekben őrzöl azok számára, akik félnek téged.
Amikor meggondolom, hogy némely áhítatos ember mily nagy megilletődéssel és szívbeli buzgósággal járul a te szentségi oltárodhoz, magamban gyakran elpirulok és megszégyenülök, hogy én azt az oltárt, a te szent kenyered asztalát olyan egykedvűen s hűvös szívvel keresem, hogy annyira száraz, meg nem indult lélek maradok, hogy egészen soha lángra nem lobbanok előtted, Istenem, s nem is ragad magával akkora indulat akkora vonzalom, mint annyi lelki embert, akik úgy vágyakoztak a szentáldozásra, és oly érezhető szeretet hatotta át őket, hogy könnyekre fakadtak, szívük és testük ajka egyformán epekedve tapadt rád, élő forrásra, Istenem, éhségüket nem is tudták másképpen csillapítani vagy kielégíteni, csak ha szent testedet csupa ujjongással és lelki mohósággal magukhoz vehették.
Ó valóban lángolt a hitük, a te szent jelenlétednek erős bizonyítékaként.
Mert azok ismerik föl igazán az Urat a kenyértörésben, akiknek lángol a szívük, ha Jézus van velük.
Bizony tőlem legtöbbször nagyon messze van az efféle megindulás és áhítat, az ilyen sodró szeretet és tűz.
II.
Könyörülj rajtam, jóságos, gyöngéd és irgalmas Jézusom, és add meg a te szegény koldusodnak, hogy legalább néhanapján érezzen valamicskét szentáldozáskor szereteted szívbeli indulatából, hogy hitem jobban megerősödjék, jóságodba vetett reményem gyarapodjék, és szeretetem, ha már egyszer fölgyújtotta a mennyei manna, melegítő hevét el ne veszítse.
Elég hatalmas a te irgalmasságod arra, hogy a kérve kért kegyelmet is megadja nekem, és tüzes lélekkel kegyelmesen maga is meglátogasson, amikor tetszésed napja elérkezik.
Mert már különleges kegyelmekre méltatott választottaidnak tüzével nem égek, kegyelmedből mégis vágyódom legalább arra a nagytűzű vágyakozásra, kérem és óhajtom, hogy mindezeknek a téged oly tüzesen szeretőknek szenvedélyében részesíts, és szent társaságukba bevégy.