A szentségi jellegű rendek érvényes kiszolgáltatója a püspök. Ezt a püspökségre s áldozópapságra nézve mint valóságos hitágazatot kell elfogadnunk; a szerpapságra nézve pedig bizonyosnak mondható. A florenci szent zsinat határozata szerint ugyanis „e szentség” (az egyházi rend) rendes kiszolgáltatója a püspök. Már pedig a szerpapság is biztosan szentségi jellegű. A trienti szent zsinat is hasonló értelemben nyilatkozik.
És ebben a tényben az isteni Gondviselés intézkedését kell látnunk s imádnunk. És ugyan miért?
„A papnak roppant hatalmat adott Jézus Krisztus – de az egység okáért egyet megtagadott tőle. A pap nem teremthet papot. Meddőn hal meg s vele meghal egyháza (plébániája) is. Láttuk Japánban. Voltak itt vértanúságra kész hívek. Voltak itt kitűnő, hős papok. De püspökök már nem voltak és a roppant és nagyszerű kereszténység elenyészett. Csak a püspök teremthet papokat. Ez a hatalom a püspöknek járó, fenntartott és közölhetetlen hatalom. Ezáltal nemcsak fensőbb elöljáró, egyházi fő, hanem a papokban összpontosult, egyesített plébániáknak középpontja, mint aki egyedül adhat azoknak tartós, folytonos életet, mert egyedül ő teremthet papokat. Körötte, általa és benne képződik és él a lelkek második csoportozata az Egyházban: az egyházmegye.”1 Az egyházmegyék püspökeikkel viszont legfőbb püspök, a pápa köré csoportosulnak, aki az egység összekötő kapcsa, centruma.
Hogy püspököt, papot csakis püspök szentelhet, az Egyház mindig hitte, tudta, vallotta. A Szentírás tanúsága szerint a hívek által választott hét férfiút kizárólag maguk az apostolok szentelték kézfeltevés által diakonokká. (ApCsel 6,6) Mennyivel inkább szükséges volt, hogy ők szenteljék fel azokat, akik az áldozópapságra lettek kiválasztva. És csakugyan úgy találjuk az Apostolok cselekedeteinek könyvében, hogy Pál és Barnabás Kisázsia keresztény községeiben „papokat rendelnek”. Pál továbbá Timotheust püspökké szenteli, s őt, valamint Titus püspököt megbízza, hogy városonkint „véneket” azaz püspököket s papokat rendeljenek. (Tit 1,5) Ellenben annak, hogy valaha egyszerű pap világi embert pappá szentelt volna, semmi nyoma a Szentírásban. Az egyháztörténelem ugyan mutat fel ez irányban kísérleteket, amelyeket azonban az Egyház mindig erélyesen visszautasít. Midőn az ariánusok azzal vádolják Athanaz püspököt, hogy Ischyras papnak kelyhét összetörte, az alexandriai zsinat azzal a kijelentéssel utasítja vissza az áskálódókat, hogy Ischyras nem volt pap, mert az egyházirendet Coluthus kezéből vette fel, aki nem püspök, hanem egyszerű áldozópap.
Ugyancsak a negyedik században bizonyos
Aërius a miatti bosszúból, hogy püspökké nem választották, azzal az állítással lépett fel: „A püspök nem áll felette a papnak, mert hatalma semmiben sem különbözik a papétól”. És íme e miatt szent Epiphanius és Szent Ágoston tanúsága szerint őt az egész Egyház eretneknek tartotta. És valóban szépen s találóan írja ez ügyben Szent Epiphanius: „A püspöki méltóságnak kiválóan az a rendeltetése, hogy atyákat létesítsen. A pap az újjászületés fürdője által csak gyermekeket ad az Egyháznak, mert atyákat (püspököket s papokat) adni nincs hatalmában”. Szent Jeromos ugyan, aki minden tudománya és életszentsége mellett sem szűnt meg hevesvérű dalmata lenni, az áldozópapság védelmében ezeket a merész állításokat kockáztatta meg: „Mit csinál a püspök a szentelést kivéve, amit az áldozópap is meg nem tehetne?” „Vegyék eszükbe a püspökök, hogy inkább szokás alapján, mint az Úr rendelkezése értelmében állanak az áldozópapok felett”. Maguk ezek a nyilatkozatok is, főleg ha a szent egyéb higgadt kijelentéseivel egybevetjük, nyilván elárulják, hogy a nagy egyháztudós teljesen katolikus álláspontot foglalt el mindenkoron.
Azért jól mondja a híres Lacordaire: „Egyesüljön bár Európa, vagy az egész világ összes uralkodója, hogy valakit pappá tegyen, egyebet méltóság nélküli, nevetséges alaknál nem fognak tudni felmutatni”.
Azonban minden felszentelt püspök, ha megvan a kellő szándéka s a lényeges szertartásokat betartja, érvényesen adhatja fel az egyházirend minden fokozatát még abban az esetben is, ha a püspökségről lemondott, ha felfüggesztették, letették, avagy az Egyházból kirekesztették.
A püspöki rend ugyanis eltörölhetetlen jelet nyom a lélekbe, amely a püspököt az ő sajátos rendi tevékenységére – tehát a papszentelésre s bérmálásra – minden viszonyok között képesíti. Ha a püspök elszakad az egyháztól s pápától, ezzel egyben minden joghatóságát elveszti. Nem kormányozhat tehát jogosan egyházmegyét, nem gyóntathat érvényesen, mert ezekhez, a rendi hatalmon kívül joghatóság is szükséges. Ámde a szorosan s kizáróan rendi funkciókat, a papszentelést s bérmálást minden körülmények közt érvényesen – bár tilosan – végzi.
1 Bougaud: A kereszténység és korunk. IV. 37. l.