A szükségbeli, tehát nem ünnepélyes keresztséget bárki feladhatja érvényesen. A lényeges csupán az, hogy a keresztelő az anyagot s alakot helyesen alkalmazza s legyen szándéka azt tenni, amit Krisztus rendelt s az Egyház tesz, mikor keresztel. Viszont azonban nem lényeges, hogy a keresztelő Krisztusban, Egyházban higgyen avagy a keresztségről helyesen vélekedjék.
De még a szükségbeli keresztségnél is – amennyiben választani lehet – inkább áldozópap kereszteljen, mint szerpap; inkább szerpap, mint alszerpap; inkább egyházi személy, mint világi; inkább férfi, mint nő. Némely kényes esetben azonban csupa szeméremből ez a szent ténykedés nőre bízandó. Akkor is inkább nő kereszteljen, ha az gyakorlottabb s így a keresztség érvényességét jobban biztosítja.
Az a keresztény igazság, hogy az egyháziakon kívül más is érvényesen keresztelhet, csak nagy nehezen ment át a hívek köztudatába. Azonban már a 306-ban tartott elvirai zsinat hivatalosan is kimondja, hogy szükség esetén világiak is keresztelhetnek.
Ennek az egyébként ősi hitnek érdekes bizonyítékát látjuk Szent Athanáz (†373) esetében. Mikor Sándor alexandriai püspök egy alkalommal a tengerparton sétál, néhány játszadozó gyermeket pillant meg. Egyik közülük, az ő későbbi nagynevű utóda, Athanáz, a püspök szerepet adta s néhány gyermeket megkeresztelt. Sándor erre hivatalos vizsgálatot indít s a papi bizottság megállapítja, hogy a kiszolgáltatott keresztség érvényéhez kétség nem fér, csupán a kísérő szertartásokat kell pótolni. Athanázt s kicsi társait, kik neki a szent ténykedésben segédkeztek Sándor püspök a szülők beleegyezésével az Egyháznak adta át nevelésre.
Valami hasonló történt 1850-ben Metz városában. A plébános, a kitűnő katekéta, az iskolában a keresztségnek elkerülhetetlen szükségességét magyarázza. A gyermekek feltűnő aggódással tekintgetnek Esztikére, az ő kis zsidó tanuló-társnőjükre, ki az iskola egyik szögletében feladata mellett ül, akinek azonban semmi keresztény oktatás figyelmét el nem kerülte. Óra után bánatosan veszik körül, mert hiszen pajtásnőjük lelke a kárhozat veszélyében forog. Esztike is láthatólag zavart volt s nem sok rábeszélésbe került, hogy őt a megkeresztelkedésre rávegyék. Tanácskoztak, hogy mit tegyenek. Először is a plébános úrhoz fordulták kérésükkel, aki azonban megmagyarázta, hogy ehhez a szülők beleegyezése volna szükséges. Erre Esztike szüleihez mentek, akik a kérés teljesítését kereken megtagadták. A gyermekek – Esztikét sem véve ki – vigasztalhatatlanok. De hát – veti fel az egyik – nem mondotta‑e a plébános úr, hogy szükség esetén mindenki keresztelhet s nem forog‑e itt fenn valójában a szükség esete?
Esztikét tehát, úgy, ahogy tudták, a keresztségre előkészítették, aztán beosontak a mindig nyitott s éppen üresen álló templomba. Már-már a kereszteléshez fogtak, mikor újabb nehézség támadt. A plébános ugyanis azt is mondotta, hogyha lehet, inkább férfi kereszteljen, mint nő. Behívják tehát a közelben játszadozó Tódort, ki mint jó tanuló, a keresztség mivoltával szintén teljesen tisztában volt. Ez némi vonakodás után vállalkozott is a szent cselekvényre.
Minden sikerült. A gyermekek túl boldogan mennek haza, mintha mi sem történt volna. Három nap múlva Mária Eszter, a kis újkeresztény súlyosan megbetegedett s kevéssel utóbb az égbe költözött. A köztiszteletben álló plébános, kinek a titkot a gyermekek elárulták, felkereste most a boldogultnak szüleit, őket az egész esetről tudósította, s megkérte, hogy az elhunytat keresztény módon temethesse el. A szülők némi huzavona után ebbe bele is egyeztek. Sőt néhány napra rá a keresztény hit felvételére ők is jelentkeztek. Bizonyára a kis Mária Eszter könyörögte ki ezt a nagy kegyelmet számukra.