a) „Nagy éhség lőn ama tartományban és szűkölködni kezdett.” Bár élvezett s örvendett, bár elkábult s megittasult, lelke mégis undorodni s szenvedni kezdett. Érezte, hogy komisszá, hogy alacsonnyá lett; meg-megszállta bűnének, állatiasságának s kegyetlenségének tudata; atyja reményeit, ifjúsága szentélyeit letörte; homlokáról a fölségnek kenetét letörülte; a szerető Isten karjaiból kéjnők keblére s a szeplőtelen, tiszta, erős Isten-gyermekség trónjáról vályúhoz került. A szentség s eszményiség csillagai lealkonyodtak egén, sötétben állt, s a romlásnak sem becsület, sem egészség, sem szemérem, sem barátság, sem önérzet gátat nem vetett. E pusztulás körében, e kegyetlen éjben érezni kezdett, megmozdult a szíve. Szép csillagok, ifjúsága emlékei, atyjának jóságos arca tűntek föl lelkében; hívogató, biztató szózatokat hallott; vonzalmak támadtak benne: miért vagy e kietlen, szívtelen nyomorban? S ha el is szakadtál, miért nem térsz vissza, mikor látod, hogy csalódtál, vétkeztél, szomorú s szerencsétlen lettél, s mikor új napkelet vár rád, s atyád virrasztó lelke sír utánad?
b) „Magábatérvén pedig mondá: Hány béres bővelkedik atyám házában kenyérrel, én pedig éhenhalok. Fölkelek s atyámhoz megyek.” Fölkelek hát – mondotta az ifjú – s visszamegyek. Becsület, szeretet, szépség, erő és öröm kell nekem; nem tartom ki e léleksorvasztó idegenben; életemet szégyenné s átokká nem nyomorítom el, s ha el is vesztettem sokat, de a veszteség tudata ne bénítsa meg erőimet, hogy amit még tehetek, azt mind megtegyem, s ami életképesség van bennem, azt mind kifejlesszem. – A bánat, ha rámutat is a veszteségekre, sohase bénítsa az új kikezdések szent lelkét. Isten akarja, hogy visszatérjek s éljek. Megteszem. – Nem várok, míg visszaszerzem, amit elvesztettem; nem mondom, hogy rongyosan vissza nem mehetek, hanem dolgozom, szerzek, s aztán megyek. Istennel szemben ez lehetetlen; itt csak kegyelemre vagyok utalva, s azt alázattal kell fogadnom!
c) „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; már nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, csak béreseid közé fogadj be engem… Meglátá őt atyja és hozzája futván, nyakába borult és megcsókolta őt.” S elment és atyja fogadta; nem azért nemzette, hogy a benne rejlő életszikrát kioltsa; szeretetével új erőt, új kiindulást biztosított neki. Piszkos volt, megmosta; rongyos volt, fölruházta; elaljasodott, az összetartozás gyűrűjét húzta ismét ujjára, s a megszokott otthont s környezetet ünneplő, szimfóniás házzá változtatta. – Ez kell nekünk: megtisztulunk, kegyelembe öltözködünk, az Isten-fiának érzületét elsajátítjuk s az Isten-közelséget s kegyelmet mint szimfóniát s ünnepet élvezzük. Ily lelkület mellett új elszakadást nem képzelhetünk. Azért oly fontos öntudatára jönni méltóságunknak, előkelőségünknek, szépségünknek, erőnknek… annak az ünnepnek, melyet átélni hivatva vagyunk.
d) „Az ő idősbik fia pedig a mezőn vala, és midőn visszatért, a házhoz közeledvén, hallá az éneklést és vigadozást. Megbosszankodék és nem akart bemenni. Atyja tehát kijövén, kezdé kérni őt… Fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tied, de most vigadni kellett, mert ez a te öcséd meghalt vala és föléledt; elveszett vala és megtaláltatott.” Bátyja otthon maradt, tékozló nem lett, atyját nem keserítette, el nem bukott; élt szenvedélyek, de egyszersmind nemes, mély érzés nélkül. Kiskaliberű nyárspolgár. Atyjától el nem szakadt, de azért nem fogta föl a szerencsét sem, hogy mit jelent az, hogy „hisz te mindig velem vagy, s mindenem a tied”. Ez az a kisméretű, sok öntudatlansággal vegyes „jóság”, mely tud irígykedni s méltatlankodni, mely büszkélkedik szűkkeblű erényességével s másokat keményen megítél. Ez az Isten gyermekeinek fejletlen, öntudatlan típusa! Félre e szomorú alakokkal; nem méltók az Atya nagystílű lelkéhez! Rázzák ki lelkükből az álmos élhetetlenséget; éljék át az Isten kincseit, melyekben bővelkednek s örüljenek, ha bárki bármily mérvben is részesül azokban. Van mindnyájunknak tengersok kegyelmünk; örüljünk nekik s egymásnak.
