A bennünk való mennyország további kifejlődést sürget

a) Tehetségeinkkel s ösztöneinkkel állunk a nagyvilágban s érvényesülnünk kell benne. Ki kell azokat fejlesztenünk, vagyis tudnunk kell sokat (tudomány), alakítanunk kell a világot gondolataink s eszményeink szerint (technika, művészet), jót kell tennünk s nemesen élnünk (erkölcs), Istennel, a Végtelennel viszonyba kell állnunk s isteni életét magunkban ki kell alakítanunk (vallás). Négy eleme a léleknek, négy szeráfszárnya. Mind a négy együttvéve alakítja ki gazdagon s hatalmasan az emberiség életét. Tudni kell az igazat, alakítani a szépet, gyakorolni a jót, félni s szeretni Istent. Nem szabad ezeket szétszakítani vagy egymástól elszigetelni; ha szétszakítjuk, életet rontunk, – ha elszigeteljük, megbénítjuk. Tehát egyesíteni e fölséges irányokat! Művészet s erkölcs könnyen egyesíthető a legmélyebb s a legbensőségesebb vallásossággal, sőt ez képezi termékenységük forrását, ez lendületességük s erejük alapját. A művészet, különösen a költészet elmélyed a végtelenségbe, hogy az örök igazság s szépség reális honából hozzon le tüzet s világosságot, s ugyancsak az erkölcs, a kötelesség s felelősség érzetének nyomán, az eszmények kiolthatatlan verőfényében rátalál minden erkölcsi jónak s törvénynek örök forrására, s e csodálatos szellemi világ szemléletétől kölcsönzi leghathatósabb motívumait, inspirációt, s lendületet merít az önzetlen cselekvésre. Használjuk föl ezt mind; isteni kincsek ezek; Isten adta az észbeli tehetségeket, hogy kifejlesszük, hogy erő s jobblét járjon nyomukban. Isten adta, hogy segítsünk magunkon; technikánkkal meg kell szüntetnünk az árvízveszedelmeket, higiénánk által a ragályokat, forgalmunk tökéletesbítése által az éhhalált. Balesetek ellen küzdenünk kell: villámcsapás ellen villámhárítóval, bacillus ellen szérummal. Kell; Isten is akarja! A gondviselés nehézségeit sok esetben gondviselésünk kifejlesztése által oldjuk meg. Ah, Uram, áraszd ki ránk tehetségeink kifejlesztése által is a te világosságodat, jóságodat, szépségedet; érvényesítsd erőnk szárnyabontása által erődet, hatalmadat! Előbb e nagy lépéseket prometheuszi lázadásoknak nézték, mi pedig e haladásban a te gondolataidnak mélyebb felértését látjuk s azt hittel s szeretettel párosítjuk. Ők az ész haladásában pártütést láttak; kicsiny volt a szívük e szellemi nagyságnak s hatalomnak helyes méltatására. Emancipálni akarjuk magunkat a tudatlanságtól, a nyomortól, a bajtól, de nem tőled! Tőled? ugyan hová emancipálnók magunkat? Ha tőled elszakadnánk, akkor abba az öntudatba emancipálnók magunkat, hogy bele vagyunk kovácsolva a nagy mindenség mechanizmusába, – emancipálnók magunkat érthetetlen rabságunk öntudatára s szívünk titkos, olthatatlan kínjainak s aggodalmainak s belső világunk viharos, haragos ürességének érzésére. Ah, ez igazán prometheuszi kín volna s nem boldogság, nem harmónia és szépség. Pedig ha ez a mindenség jellege, a harmónia s a szépség hiányozhatik-e akkor a mindenség koronájából, az öntudatból? Nem hiányozhatik, s nem fog hiányozni, ha hittel, szeretettel fordulok hozzád, Uram, ha meghódolok neked szívem legbensőbb sugallatából. Megteszem!

b) Mily hatalmas eleme s ösztöne az emberi léleknek a vallásos, az isteni élet. A történelem leghatalmasabb s legmelegebb árama. Titáni s démoni harcokban akarták kipusztítani. Égették mint fekélyt s megvetették mint elmaradt szellemi inferioritást. A kritika s a gúny savaival akarták kiölni… Ó, vak filozófok s kontár kultúrférfiak! Hisz tévelyeiben s abnormitásaiban is fölismerhették volna a kipusztíthatlan őserőt, mely benne érvényesül! Igaz, hogy tévely s homály kíséri; de az kikerülhetetlen, miután az élet problémáját legmélyebb gyökerén fogja meg s túlra mutatván, az emberi érzések s szenvedélyek világát is felkölti s azok behatása alól ki nem vonhatja magát. – Nem félelem, nem kellem, nem szeretet teremtette meg a vallást, de félelem, kellem, szeretet, ész és szív működött közre, hogy megismerjük a lét s az élet ez örök s végtelen vonatkozását. Nem kellett „kitalálni”, hanem meg kellett találni; nem kellett „kikölteni”, hanem inspirált szívvel meg kellett látni. Ó Uram, látom, nem menekülhetünk meg tőled; annyi a szöktetőnk, a kerítőnk, s lelkünk még sem szabadulhat ki ölelésedből. Add kegyelmedet, hogy lázas álmainkat kidörzsölhessük szemeinkből s hogy rád vetve bízó s szerető tekintetünket, örömmel mondhassuk: Atyám, Istenem, szeretsz, mert alkottál, ó vezess, hogy hozzád érjek s benned megnyugodhassam!

c) Nekünk tehát vallásos életünket is kultúránknak megfelelőleg magas fokra kell emelnünk, s az akkor áll majd magasan, ha minél mélyebb, ha minél bensőségesebb s öntudatosabb lesz. Ha vallásos életünket ki nem műveljük s gyermekes érzésünk fokán hagyjuk, oktalanul cselekszünk; mert egyoldalú lesz lelki életünk; a reális világ felé fordított oldala ki lesz művelve, de a magaslatok s a mélységek világa el lesz felejtve; azért aztán száraz, únott, lendületlen lesz életünk; a mély érzések s a megindulások forrásai elapadnak. Ilyen átlag a mai intelligenciának világa. A kultúra ezen nem segít, az magában képtelen kiemelni s kielégíteni a több-embert, mert nem önt harmóniát s megnyugvást a létbe. Az ember lassan-lassan szkeptikus és örömtelen lesz. Ne vétkezzünk tehát természetünk ellen, hanem fejlesszük ki tehetségeit minden irányban; bontsuk ki szárnyát a legmélyebb s legerősebb vágynak, mely Isten felé visz. Győződjünk meg, hogy fölületes irányzat az, mely a tudás nagy javait szíve odaadásának, illetőleg szíve elvesztésének árán vette meg. Az a nagymondás sem igaz: „Das Herz ist das einzig echte Surrogat für das Genie”; szó sincs róla; az első s legnélkülözhetlenebb kellékét a nagy, fenkölt s édes életnek sohasem lehet nevezni „Surrogat”-nak, akármilyen géniusszal állítsuk is szembe. Mit használ a géniusz, ha nincs szíve? Többet mondok, nincs géniusz szív nélkül.