„Háromszor verettem meg vesszőkkel, egyszer megköveztettem, háromszor hajótörést szenvedtem, sok utazást tettem, gyakran forogtam folyóvizek veszedelmében, veszélyekben a pusztákon, veszélyekben a tengeren…” (2 Kor. 11,25).
a) Miért kellett Szent Pálnak annyit szenvednie? Először azért, mert Krisztus ezeket az utakat taposta ki apostolai számára. Az Úr Jézus a szőlőtőke, melynek venyigéi aranyos gerezdekkel ékeskednek, kavicsos földben a karóhoz, a kereszthez van kötve. Aki a venyigét karóhoz nem köti, gyümölcsöt nem remélhet. Minden tökéletességi fokon kíván az Úr Jézus áldozatot; az apostoli munkásoktól még nagyobb önmegtagadást vár. Krisztusi típusok azok. Ezen krisztusi arcon a méltóság kifejezése ül, de van rajta szent ború is, a gond árnyéka. Minden apostol szenved és aggódik; siratja gyönge gyermekeinek botlásait, bántja őt visszaesésük s a világ érzéketlensége. Aggasztja a lelkek üdve s elszomorítja azok kárhozata. S hozzájárul az a belső munka, a lelkekért való tépelődés s önemésztés. Áldozat, áldozat kell neked, buzgó lélek, a tökéletesbülésnek minden fokán; akár a tisztulás útján jársz, akár a fölvilágosulás útján, akár haladó vagy, akár már az egyesülés magaslataira törsz, mindez az út, küzdelmes út, áldozatok nélkül nem járhatsz rajta.
b) Áldozatot kell hozni, mert az apostol embereket munkál, lelkekkel dolgozik, szenvedélyekkel küzd, s ez az anyag porfirnál keményebb; a lelkek nehezen kezelhetők, a szenvedélyek a vadállatoknál vérszomjasabbak. Ha porfirkövet munkálunk meg, sok acélvéső csorbul ki benne, s aki lelkeket munkál meg, sokat izzad, szenved, gyötrődik; szikrázik és csorbul, s az mind fáj! Kell sokat és buzgón imádkoznia, magát mélyen megaláznia, számolnia az emberi lelkeknek változékonyságával. Nem lehetünk egészen nyugodtak, míg a haldoklónak le nem csuktuk a szempilláit s nem vittük át szinte kezeinkben lelkét a föloldozás kegyelméből az Isten színe elé. Ó mily munka és gond; de megéri. Mert ha intézeteket emelsz s szegényeket segítesz, nem teszesz oly nagy jót, mint ha egyetlen egy lelket üdvözítesz! Az apostol sem akar más dicsőséget, mint azt, hogy lelkeket menthet. „Ti vagytok a mi dicsőségünk, ti”, mondja Szent Pál a hívekről. Nem akarok más virágot, mint azt, amelyet szeretetemnek tüze nevelt.
c) Hol nyílnak pedig ezek a virágok? Mindenfelé, a népek szenvedő rétegeiben csak úgy, mint a királyi udvarokban. Nyomorult földből fakadnak, sárból, de az Isten kegyelmének s a gondos nevelésnek erejében, melyben én részesítem őket, fejlenek. Ne fokozza le buzgóságunkat sok nyomorult példának szemlélete. Gondoljunk az apostolokra, akik a világot mozgatták s a szent kereszténységet nevelték, vérrel, verejtékkel. Csont és vér termékenyítette meg a világ szántóföldjét. Az apostolok örökébe akarunk mi is lépni s buzgó és lánglelkű keresztények akarunk lenni.
