Oly nagy annak a kegyelemnek a gazdagsága, melyet Krisztus velünk közölni akar – Szent Pál kifürkészhetetlennek nevezi, – hogy a szentségek nem merítik ki. Krisztus a szentségeken kívül is hat és működik bennünk. Hogyan? Azáltal, hogy beléje vetett hitünkkel egyesülünk vele.
Hogy ezt megértsük, olvassuk el Szent Lukács evangéliumának egyik jelenetét. – Egyik apostoli útján isteni Megváltónkat körülvette és szorongatta a tömeg. Egy gyógyulást kereső beteg asszony közeledik hozzá és bizalommal telve megérinti ruhája szegélyét. Krisztus Urunk rögtön azt kérdezi a körülállóktól: „Ki illetett engem?” – És Péter feleli: „Mester! a sokaság szorongat és lökdös téged, és te azt kérdezed, ki illetett engem?” – De Jézus nem enged: „Illetett engem valaki, mert én érzem, hogy erő ment ki belőlem.” – És valóban az asszony abban a pillanatban meggyógyult és ezt hitének köszönhette: „Leányom! a te hited meggyógyított téged”.
Valami hasonló történik velünk is. Valahányszor közeledünk Krisztushoz, a szentségeken kívül, erő, isteni erő megy ki belőle és hatol lelkünkbe, hogy megvilágosítson, megsegítsen bennünket.
Tudjuk, mi a hozzá való közeledés eszköze. Ez a hit. A hittel illetjük Krisztust és erre az isteni kapcsolatra lelkünk lassankint átalakul.
Mint mondottuk, Krisztus azért jött közénk, hogy részesítsen bennünket minden gazdagságában, erényeinek minden tökéletességében, mert mindene a mienk, minden értünk van. Krisztus Urunk minden cselekedete nemcsak példakép számunkra, hanem kegyelemforrás is. Erényeivel kiérdemelte számunkra azt a kegyelmet, hogy mi is gyakorolhassuk ugyanazokat az erényeket, melyeket benne szemlélünk. Minden egyes misztériuma sajátos kegyelmet tartalmaz, melyben bennünket is valóban részesíteni akar.
Kétségtelen, hogy Júdeában Jézus kortársai, akik hittek benne, bőséges részt kaptak ezekből a kegyelmekből, melyeket minden embernek érdemelt ki. Ezt megállapíthatjuk az evangéliumból. Mint láttuk, Krisztusnak nemcsak a testi betegségek meggyógyítására volt hatalma, hanem a lelkek megszentelésére is. Gondoljunk például arra, hogyan szentelte meg a szamariai asszonyt, aki a vele való beszélgetés után elhitte, hogy ő a Messiás. Hogyan tisztította meg Mária Magdolnát, aki az Istentől küldött prófétát látta benne és elment hozzá, hogy szent lábára öntse illatos kenetet. Az Isten Fiával való kapcsolat a benne hívő lelkek számára az élet forrása. „A te hited meggyógyított téged”. Gondoljunk arra, hogyan adja meg szenvedésekor Péternek, aki megtagadta, egyetlen tekintettel a megbánás kegyelmét. Gondoljunk halálakor a jobb latorra; mikor tőle helyet kért országában, elismeri, hogy Jézus az Isten Fia: és Jézus, már haldokolva, azonnal megbocsátja bűneit: „Ma velem leszesz a paradicsomban!”
Mindezt nagyon jól tudjuk; annyira meg vagyunk győződve róla, hogy néha így sóhajtunk fel: „Ó, bárcsak én is együtt élhettem volna Krisztussal Júdeában, követhettem volna, mint az apostolok, kísérhettem volna egész életeben, és jelen lehettem volna halálakor! Akkor biztosan szent lettem volna!” És mégis, hallgassuk csak, mit mond Jézus: „Boldogok, akik nem láttak, és hittek”.
Nem azt akarja-e megértetni ezzel az Üdvözítő, hogy a vele való kapcsolat csupán a hit által számunkra még hatásosabb és kedvezőbb? Higgyünk hát az isteni Mester szavának! Az ő szavai „szellem és élet”. Legyünk meggyőződve arról, hogy szent emberségének hatalma és ereje ugyanaz a mi számunkra is, mint volt kortársai számára, mert Krisztus mindig él: „Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”.
