Jézus egyszer egy hasonlatot mondott a farizeusoknak: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik kikérte az örökség neki járó részét és messze vidékre költözött. Ott eltékozolta vagyonát és nagy nyomorba jutott. Akkor magába szállt és visszament atyjához. Atyja már messziről meglátta őt és szíve megesett rajta. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Megparancsolta a szolgáknak: Vegyétek elő hamar a legdrágább köntöst és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút és öljétek le. Együnk és vigadjunk, mert az én fiam meghalt és föltámadt, elveszett és megkerült!” (Lk 15,11-24)
Isten a bűnöst meg akarja menteni. „Életemre mondom, én, az Úr, nem akarom a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen.” (Ez 33,11) Szent Fiát küldte a világra, hogy „keresse és megmentse, ami elveszett”. (Lk 19,10)
Isten visszahívja a bűnöst. Addig szólítja, mígnem beismeri bűnösségét és felébred benne a honvágy az atyai ház után.
Isten türelmes hozzánk, gyenge emberekhez. Ezért gyakran hosszú időt enged a bűnösnek, hogy magába szállhasson és bűneit megbánja: Isten várja őt, mint elveszett fiát az atya. Isten hosszan tűrő.
Midőn a bűnös megtér, Isten megbocsát neki. Nagy szeretettel hajol a bűnöshöz, és újra átkarolja, mint gyermekét. Nincs ember a földön, aki annyira szívből és oly nagylelkűen tudna megbocsátani, mint a mi Mennyei Atyánk. Ezért még a legnagyobb bűnösnek sem kell kétségbeesnie. Isten irgalmas.
