A lelkiélet leginkább abban áll, hogy szemléljük Krisztust és utánozzuk istenfiúságát és erényeit. Azok a lelkek, akik szemüket állhatatosan Krisztusra szegezik, az ő fényében látják, mi akadályozza bennük az isteni élet kiteljesedését. Akkor Krisztustól várják az erőt is az akadályok legyőzésére, hogy az ő tetszését keressék. Tőle kérik, hogy legyen támogatója gyarlóságuknak, adja meg nekik és szüntelenül nagyobbítsa bennük azt az alapkészséget, melyre minden életszentség visszavezethető: hogy mindig azt keressék, ami kedves Atyja előtt.
Ezek a lelkek teljesen mélyére hatolnak az isteni üdvösségtervnek. Gyorsan és biztosan haladnak előre a tökéletesség és az életszentség útján. Még csak kísértésük sincs, hogy elcsüggedjenek, mikor érzik gyengeségüket: nagyon jól tudják, hogy maguktól semmire sem mennek: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.” Kísértésük sincs, hogy a legcsekélyebb mértékben is kérkednének előrehaladásukkal, mert meg vannak ugyan győződve arról, hogy személyes iparkodásuk szükséges a kegyelem munkájához, de tulajdonképpen Krisztus lakozik, él és működik bennük: tökéletességüket neki köszönhetik. Ha sok gyümölcsöt teremnek, annak oka nemcsak az, hogy a kegyelemmel és hűséges szeretetükkel Krisztusban maradnak, hanem az is, hogy Krisztus bennük marad: „Aki énbennem marad és én őbenne, az bő termést hoz.”
