Midőn egyszer Mózes a pusztában juhokat legeltetett, a Hóreb hegyhez ért. Ekkor megjelent neki az Úr tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Miközben Mózes közelebb ment, az Úr így szólt a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok.” És az Úr: „Ne közelíts ide! Old le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állasz, szent föld.” Majd így folytatta: „Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene.” Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert nem mert az Istenre nézni. (2 Móz 3,1-6)
Isten az Ő nagy, szent szeretetében lehajolt és szólt hozzánk, emberekhez. Az Ószövetségben a pátriárkák és próféták ajkával szólott, az Újszövetségben pedig Fián, Jézus Krisztuson és az apostolokon keresztül. „Sokszor és sokféle módon szólott hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb ezekben a napokban Fia által szólott hozzánk.” (Zsid 1,1-2)
Isten azért szólott hozzánk, hogy megmondja, kicsoda Ő, mit tesz és hogy mi kik vagyunk és mit kell tennünk. Igazságokat mondott el nekünk, amelyek különben örökre rejtekben maradtak volna. Isten kinyilatkoztatta magát.
Amit Isten kinyilatkoztatott, az Egyház által hozza tudomásunkra. Az Egyház ajkával mindegyre ismétli azt, amit valaha Ő mondott. Megvilágosít és megerősít bennünket, hogy szavát szívesen fogadjuk, megértsük és kövessük.
Amikor Isten szól hozzánk, mindent látunk: magát Istent, életünket és az egész világot, éspedig teljesen új megvilágításban. Bár az isteni titkokba mi nem tudunk behatolni, ezek mégis tisztelettel és hálával, örömmel és erővel töltik el szívünket.
