Január 27. Péntek, Aranyszájú Szent János püspök, hitvalló és egyháztanító

„Mindenért dicsőség Istennek!”

„Szeretnéd kifejezni hódolatodat a Megváltó teste iránt? Annak a teste iránt, aki ezt mondta: Ez az én testem. És aki azt is mondta: Amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek. Fejezd ki Krisztus iránti hódolatodat azáltal, hogy javaidat megosztod a szegényekkel.”

Akinek az Úr tíz talentumot adott, annak úgy kell sáfárkodnia, hogy másik tízet gyümölcsözzön Isten országa számára. Aranyszájú Szent Jánost az Úristen gazdagon megajándékozta szellemi kiválóságokkal és külső állással, s ő fényes tehetségét és előkelő helyzetét mindenestül Isten szolgálatára szentelte.

“Mindenért dicsőség Istennek” – ez volt jelszava; s élete, írásai, halála ennek a szónak fölséges illusztrálása.

Előkelő család sarjaként született 347-ben Antióchiában. Atyja, magasállású katonatiszt nemsokára meghalt; anyja alig húszéves korában özvegységre jutott. Nem ment újból férjhez, hogy egészen fiának szentelhesse magát. A keresztény anya mintaképe lett. Még a hírneves pogány tanár, Libánius is fölkiáltott, mikor megismerkedett vele: Micsoda kitűnő nők vannak a keresztények közt!

Libánius iskolájába vette a fényes elméjű ifjút, hogy a kor szokása szerint ott szónokságot tanuljon és ügyvédi pályára készüljön elő. Hogy milyen eredménnyel, mutatják Libánius szavai, melyekkel halálos ágyán felelt barátai kérdésére, ki legyen halála után híres iskolájának feje:
«Jánost akarnám, ha nem volna keresztény>>.

Az Úr más főséget szánt neki. Már, mint diák testi-lelki jóbarátjával, egy Bazilius nevű fenkölt lelkű fiúval kölcsönösen támogatták és buzdították egymást a pogány iskola veszedelmeivel szemben és ifjú lelkesedéssel mélyedtek el közösen a Szentírás tanulmányozásába. Ha nehézségre akadtak, fölkeresték Melíciust, a város tudós és szent püspökét, akit János lelkivezetőjévé választott.

A püspök csakhamar fölismerte az ifjú nagyrahivatottságát és magához vette, hogy a pogány iskola hiányait alaposan pótoltassa vele. Három év múlva azonban a császár száműzte a hithű püspököt, és a válás fájdalma megérlelte János régi szándékát: remeteségben egészen Istennek és lelke tökéletesítésének akart élni.

Azonban így magára maradt volna öregedő anyja. Könyörgésére tehát elhalasztotta tervének megvalósítását – anyja haláláig -, amely elég hamar következett be.

Most az antióchiai pátriárka őt és barátját Baziliust, meg akarta tenni püspöknek. Bazilius sok biztatás után végre fölszenteltette magát, miután barátja megígérte, hogy ő is követni fogja. János azonban megrettent a nagy tisztségtől és felelősségtől, melyre nem tartotta magát méltónak, és a szentelés elől az antióchiai hegyekbe menekült.

Ennek a lépésének igazolására ott megírta híres művét, «A papságról», melyben kifejti, hogy a papi hivatás méltó betöltésére olyan szentség, tudomány és életbölcsesség kell, melytől ő távol van. Isten azonban csodálatos utakon készíti elő azokat, akiket nagy föladatokra szánt. János itt a magányban bőségesen megszerezte azt a szentséget és bölcsességet, melyre Krisztus apostolainak szüksége van.

Négy évig egy ősz remetének útmutatása mellett, két évig azután még külön egyedül egy barlangban imádság, vezeklés, Szentírás-tanulmányozás között oszlott meg minden ideje. A hosszú szigorú vezeklés és elmélkedés a szentség magas fokára vitte lelkét, de megtörte testét. Kénytelen volt egészsége helyreállítása végett visszatérni a városba, hol az időközben hazatért Melícius diakónussá szentelte. Megint hat esztendőt engedett neki Isten, az elmélyülés és megérés áldott éveit, hogy teljesen felkészüljön nagy föladatára.

De most már nem késett az Úr beállítani a szőlejébe ezt az ő választott munkását. 386-ban Melícius utóda, Flaviánus pappá szentelte legkiválóbb diakónusát és nyomban megbízta, hogy helyette ő prédikáljon. Súlyos volt a föladat. Antióchia nagy város volt, százezernyi népe mind keresztény, büszke arra, hogy elődeiket nevezték először keresztényeknek és hogy Szent Péter volt első püspökük; tanult és kritikus népség, telve a nagyvárosi emberek veszedelmeivel és hibáival.

János rettenthetetlenül nekilátott a nagy munkának; hetenkint többször, sőt olykor naponkint kétszer is prédikált. Beszédei csakúgy ontották azt a nagy buzgóságot, bensőséget, bátorságot és mélységes tudolmányt, melyet a tizenkétéves magány csöndjében gyüjtött. Éles elméje rendkívül világosan tudta megmondani az igazságot, ragyogó fantáziája ki nem fogyott a szebbnél szebb képekből és hasonlatokból, emberszerető, finom lelke együtt sírt a nyomorultakkal, de tudott kemény lenni a bűnnel és botránnyal szemben.

Nyelve a legtisztábban csengő görög nyelv volt; – mintha Démoszthenés, a leghíresebb görög szónok támadt volna föl – keresztény kiadásban.

Tizenkét évig vitte János az igehirdető tisztét, egyre növekvő hírrel és hatással, úgyhogy ezalatt valósággal átformálta a város valláserkölcsi életét. Legnagyobb hatása volt ú. n. «oszlopbeszédeinek». 387 elején ugyanis újabb adókivetések hírére egyes felbőszült emberek ledöntötték a császár emlékoszlopait. Csak utána eszméltek rá a súlyos
felségsértésre. Rettegve várták a császár, Nagy Theodózius haragját.

Ekkor János 21 nagyböjti beszédben a megrémült és magábaszállásra kész népet komoly bűnbánatra vitte, elkészítette a megérdemelt büntetés alázatos fogadására. Közben azonban épen a nép bűnbánó lelkületére való utalással a császárnál kegyelmet kért és az utolsó beszédben, húsvét vasárnap ezt a hallgatóság mérhetetlen örömére ki is hirdethette. Ilyen kincs nem maradhatott a véka alatt.

Mikor 397-ben meghalt Nektárius, a konstantinápolyi püspök, a császár és a nép egyhangúlag őt kívánta. De már akkor közismert volt hősies alázata, mely irtózott minden külső fölmagasztalástól. Cselhez folyamodtak. Valami megbeszélés ürügye alatt Antiochia falaiból kicsalták, aztán beleültették egy kocsiba és vágtatva vitték Konstantinápolyba. Itt már minden elő volt készítve püspökké szentelésére. Az alázatos férfi mindebben Isten akaratát látta. Megadta magát és meggyökerezett buzgóságával fogott hozzá a nagy apostoli munkához, mely itt várta.

A papság és szerzetesség meglazult fegyelmét szelíd, de erős kézzel helyreállította; az udvar pompáját és intrikáit kerülte; de mindenütt ott volt, hol könnyet kellett szárítani és nyomort enyhíteni. Kórházakat épített, zarándokmenhelyeket állított, börtönöket látogatott. A fővárostól északra fekvő vidékekre hittérítőket küldött, a hadseregben szolgáló gótok lelki vezetéséről gondoskodott. A szószékről nem szűnt meg ostorozni a nép és előkelők megrögzött bűneit és gazságait, és bizony, a laza erkölcsű udvart sem kímélte.

Hajlíthatatlan lelkierőben méltó maradt nagy védőszentjéhez, Keresztelő Szent Jánoshoz. Nem is kerülte el ennek sorsát. A nép rajongott érte. Nem fáradt bele a beszédeibe, pedig azok sokszor két óra hosszat is tartottak. Sokszor beletapsolt szentbeszédébe, ott a templomban; persze János nem késett ilyenkor az atyai feddéssel : ne felejtsétek, hogy Isten házában vagyunk és nem a cirkuszban. Alig szólalt meg valahol, mindjárt megjelentek a gyorsírók és szorgalmasan jegyezték minden szavát.

De a hatalmasok nem tudták elviselni apostoli feddő szavát; de még szent példáját sem, me!y állandó néma szemrehányás volt számukra. Ott volt Eutrópius, a császárnak, Arkádiusnak kegyence, a birodalom legbefolyásosabb embere. Szemérmetlenül csalt, rabolt, kivégeztetett; még a templomok menedékjogát is megszüntette, hogy akadálytalanul üldözhesse áldozatait. János félelem nélkül intette és dorgálta istentelenségeit és figyelmeztette a
szerencse forgandóságára; de hiába. Azonban a hadsereg megsokallta erőszakoskodásait és igazságtalanságait;
lázadással fenyegetőzött, ha a császár el nem bocsátja. Az kénytelen volt engedni, és az egykori rettegett miniszter most a nép dühe elől kénytelen volt menedéket keresni éppen ott, ahonnan az üldözötteket ő zárta ki: Szent János templomában.

János védelmébe vette. Ott, a zsúfolt templom előtt, míg Eutrópius életéért remegve ölelte az oltár oszlopát, János beszédbe kezdett:

Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság! Ezt a szót mindig ajkunkon hordhattuk; soha úgy, mint ma. Hol van most a fejedelmi pompa? Hol a fáklyásmenetek? Hol a tapsok, táncok, lakomák? Hol a koszorúk és a fényes bíbor? Hol a város örömzsivaja, a versenytér helyeslő moraja, a hízelgő tömeg hullámzása?

Mind odavan. Egy szélvihar megingatta a büszke fát, letörte koronáját, földhöz csapta ékességét.

Hol vannak most a hamis barátok, hol a víg cimborák? Mi volt minden öröm és kitüntetés? Éjszakai álom, mely eltűnt a hajnal hasadásával, virág, mely elhervadt a tavasz elmúltával; árny, mely tovaszállt, pára, mely szétfoszlott, pókháló, melyet a seprő eltávolítottál.

Most azonban Eudoxiával, a gyönge Árkádius feleségével gyűlt meg a baja. Ez a tetterős, okos, de hiú és könnyelmű asszony szeszélyei és szenvedélyei szerint, állandóan lábbal tiporta a jogot, elnyomta a szegényeket és arcul verte az evangélium előírásait.

János nem hallgathatott.

De a császárnő sértett hiúságában arra határozta magát, hogy Jánost eltávolítja. Segítséget nyert Teofilben, a becsvágyó alexandriai pátriárkában. Ez „Tölgyes”-ben, Kalcedon mellett zugzsinatot hívott össze, és azok a püspökök, kik elégedetlenek voltak szentéletű fejük szigorúságával, letettnek nyilvánították. A zsinat és határozata törvénytelen volt.

A konstantinápolyi nép lázongott, János csöndesítette. Megrázó beszédben búcsúzott el híveitől:

Zúgnak a habok, rettenetes a vihar; de mi nem félünk, hogy elmerülünk, mert sziklán állunk! Ha mégúgy dühöng is a tenger, ezt a sziklát nem fogja szétzúzni ; ha még úgy üvölt is az orkán, Jézus hajóját nem fogja elmeríteni.

Valóban mitől is félnék? A haláltól? – “Az én életem a Jézus, és a halál nekem nyereség.” (Fil. 1, 21).
A számkivetéstől? – “Az Úré a föld és minden ékessége. ” (Zsolt. 23, 1 ).
A vagyonelkobzástól? – “Semmit sem hoztunk e világra, kétségkívül el sem vihetünk. ” (1 Tim. 6, 7).
Amivel a világ rettegtet, azt megvetem, amivel csábít, annak szemébe nevetek. Nem remegek a szegénységtől, nem sóvárgom a gazdagságot; nem reszketek a haláltól, nem csüggök az életen – hacsak nem lesz a ti lelketek miatt! Azért is teszek említést a jelen zavarokról, és kérlek benneteket szeretettel, legyetek szilárd és tántoríthatatlan bátorsággal! Senki sem szakaszthat el bennünket kölcsönös szeretetünktől. Amit Isten egybekötött, ember azt el nem választhatja … “

A nép megnyugodott. De most az elemek lázadtak föl. Azon az éjszakán rettenetes földrengés rázta meg a várost. Mindenki Isten ítéletét látta ebben, és a megrettent császárnő gyors lovasokkal visszahívatta Jánost. A nép határtalan örömmel fogadta vissza pásztorát; de nem sokáig örülhetett neki. A császárnő nem változott meg – János sem!

A hiú asszony fölállíttatta a szobrát János székesegyházának közelében, és mikor a véget nem érő zajos leleplező ünnepségek még az istentiszteletet is zavarták, panaszt tett a város prefektusánál, sőt a szószéken is kemény szavakkal ostorozta az Isten dicsőségén esett súlyos sérelmet.

Egy magáról megfeledkezett, s a császárné kegyét vadászó zsinat megint elítélte Jánost, a gyönge császár megtiltotta neki a következő nagyböjtben, hogy betegye lábát tulajdon székesegyházába. János azonban tudta, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Nagyszombaton fegyveres poroszlók hatoltak a székesegyházba és szétoszlatták a keresztségre egybegyűlt népet; még a keresztelőmedence vize is véres lett. Most a császár aláírta János számkivetését.

János nem akart népzendülést. 404 júniusában titkon elhagyta székhelyét, hogy többé ne lássa viszont. Néhány óra múlva leégett a Szófia-templom és a kúria; Eudoxia nemsokára meghalt. A nép ebben Isten ujját látta! János megérkezett számkivetése helyére, Kukúzusba, Örményország rideg, hideg, terméketlen vidékére, hol a hegyekből előtörő portyázók rablásai miatt sokszor a legszükségesebb élelem is alig volt fölhajtható. János itt is meg nem tört lélekkel végezte apostoli teendőit. Egyik levele a másikat érte; – hol híveit vigasztalta, – hol egyházát szedte rendbe, – hol a papságot és püspököket buzdította, hol hittérítőket hívott Kis-Ázsia távoli vidékeire.

De testét végleg elgyötörte a kegyetlen éghajlat, és ellenségei nem hagytak neki nyugtot. A Fekete tenger legtávolabbi helyére küldték. A legforróbb nyárban indították útnak a már-már halálra vált szentet. Mikor aztán Kománába ért Pontusban, elkövetkezett az ő órája is. Fölvette ünneplő ruháját, a templomba vitette magát, magához vette az Úr testét és jeligéjével ajkán:
“Mindenért dicsőség Istennek ” ment be Ura örömébe, 407 szeptember 14-én.

Egy emberöltő múlva (438-ban) fényes menetben, ezer bárkán hozták vissza székesegyházába szent tetemeit, és legbuzgóbb tisztelői voltak Árkádius és Eudoxia gyermekei:
II. Theodózius császár és húga, Szent Pulchéria.
Nem hal meg az, aki Krisztusért adta életét!

Círusi Teodorétus, Aranyszájú Szent János barátja azt mondta róla emlékbeszédében:
“A kéz lehanyatlott a természet törvényei szerint, de a líra tovább zeng a kegyelem erejében, és meghallja az egész föld kereksége”!

Csakugyan, Szent Jánosnak, az egyházdoktornak szavát ma is áhítattal hallgatja az egész egyház.

Istenünk, benned remélők erőssége, kinek akaratából Aranyszájú Szent János püspök csodálatos ékesszólással és a zaklatások türelmes elviselésével tündökölt, kérünk, add meg nekünk, hogy tanításán okuljunk, és legyőzhetetlen türelméről példát vegyünk! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.

IMA A KERESZTHEZ

Ó, Kereszt, Isten kimondhatatlan szeretete!
Kereszt, az ég dicsősége!
Kereszt, örök üdvösség!
Kereszt, amitől a gonoszok rettegnek!

Az igazak támasza, keresztények világossága,
ó, Kereszt, a megtestesült Isten
érted lett a földön rabszolga;
az ember általad lett a mennyben király;
belőled árad az igazi fény
és győzi le az átkozott éjszakát!

Te vagy a béke köteléke,
te egyesíted az embereket
a közvetítő Krisztusban.
Te lettél az a lépcső,
amelyen az ember feljut a mennybe.

Légy nekünk, hívőknek,
mindig horgony és oszlop.
Irányítsd földi tartózkodásunkat,
vezesd bárkánkat!
A Keresztben erősödjék hitünk,
a Keresztben készüljön el mennyei koszorúnk! Amen.
(Nolai Szent Paulinus imája)